Sok év után újra jártam a művházban, ahol felnőttem. Bölcsisből ovis, ovisból iskolás lettem. Ahol nemcsak a nagytermet ismertem, hanem a zegzugokat, az irodát, a takarítónénit. Ahol a programokat a színpad kulisszái mögül is láttam, ahol az első balettóra után sírógörcsöt kaptam. Ahol volt telefon, és néha felhívtam a pontos időt, és ahol imádtam az írógép elé ülni és összeragasztani a betűket, majd egyenként leválasztani a nagy egészről. Ahonnan általában nyakig tintásan és jó későn mentünk haza a bátyámmal. Ahol otthonos volt minden, ismerős mindenki és ahol sohasem unatkoztunk.
Minap a fiúkkal látogattam meg az intézményt. Vegyes érzésekkel léptem be oda, ahol olyan sok időt eltöltöttem, és ahol később a színpadon léptem fel zeneiskolásként és irodalmi szakkörösként. Akkor tombolt a '80-as évek, most a rideg XXI. századi vidéki valóság vett körül.
Az előtér más lett, átépített és tágas, ahol internet lehetőségbe botlunk azonnal. Valahogyan mégis ottrekedt a múlt. Egyből beugrott a régi olajkályha és portásbácsi, aki mindig ott üldögélt. Félhomály és didergés.
A nagyteremben megtekinthető vasútmodell-kiállítás a célunk. A fiúknak nagyon tetszik, végigjárjuk a pályákat, terepasztalokat, a különböző típusokat. Vissza-visszatérünk a villamospályához, az a legjobb. Hosszan elnyúlik és jól követhető a gyerekeknek is a pálya. Szépen kialakított és ötletes. A kiállítók is szimpatikusak. Aztán amíg a gyerekek játékba merülnek, addig én leülök egy székre és az emlékeimbe süppedek. Nem sokat változott a nagyterem sem. Biztos volt festés, felújítás, és mások a függönyök is. Rövid szünetet engedélyeztem magamnak, és rögtön ismerőssel futottam össze. Az előtérben álmos péntek délutáni hangulat, benn egyre gyérebb a közönség, mi kitartunk majdnem a zárásig. Azzal csalogattam el Andrist, hogy nagyapának is volt modellvasútja, és talán találok egy mozdony neki... Nagyapának, aki a művházat igazgatta egykor, amikor a Bicskei Napok útjára indult.
Elindulunk. Jó kilépni a térre, ahol végetért a ballagás, és lassan sétálunk az autó felé a gyönyörű koramájusi langyos napsütésben. Mindig tudtam, hogy kilógok innen, nem vagyok idevalósi, nem tudtam beilleszkedni, és nem éreztem magam igazán idetartózónak. Mégis idetartozom. Ismerem a helyeket, az arcokat, a házakat. Emlékszem a vetítésekre a téren, a hosszú játékokra, bandázásra a lakatlan házakban, a bringázásokra az Erőmű-tóhoz, a máléhegyi rossz-poros dűlőutakra, a nagy barátságokra, amik aztán eltűntek valahol Budapest felé a vonaton.
Most hasonló gondokkal küzdök. Remélem, a fiaim megteszik helyettem, ha nekem mégsem sikerülne...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.