Tegnap a tücsökcirpelős nyáréjszakába nyúlóan egy pohár barnasör mellett kellett rájönnöm, én tulajdonképpen irtó laza (!) vagyok. Pedig hol vagyok én a lazaságtól? Mennyire messze - gondoltam eddig. És mégis mennyire közel - gondolom most.
A kérdés: mennyire tudatosan élünk? Vagy csakúgy élünk a világba... Vajon meggondolunk-e mindent, jól, mielőtt nekifognánk? Vajon tudatunkban van-e, hogy milyen veszélyek leselkednek ránk? Mennyire vagyunk rutinos játékosok, s mennyire újítunk, mennyire nyitottak és mennyire zártak...
Vajon, ha már életünk első felében birtokában lennénk azoknak a tapasztalatoknak és annak a tudásnak, amelyekhez hosszú évek kellenek, akkor tudatosabban élnénk? Vajon megházasodnánk, belevágnánk ismeretlen dolgokba, lelkesednénk, veselkednénk, versenyeznénk? Vagy csak sztoikusan szemlélnénk a világot, s benne ami velünk történik. S rettegnénk és tudatunk oly dolgokkal lenne tele, ami már kiirthatatlan onnan. De akkor ki tanulna a hibáinkból? Ki tudna egy pillanatra is ellazulni? Élni és élni hagyni?
Jó ez így, ahogy van. Kicsit ellazulva, nyugodtabban, boldogabban. Mert folytonosan tudatosan élni felemésztene egészen. Kellenek kicsit az álmok, a dédelgetett vágyak, és egy-egy lusta délután elnyújtozva az ereszkedő matracon egy nagyon is lehangoló, de lélekbemarkoló regény társasága.
Aztán úgyis rádtör a világ és kezdődik minden előről.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.