zúgaWolga

KisMolnárnak és SzóKatinak!

Egy verőfényes koraszeptemberi napon történt ugyanis, hogy Firenze egyik kisebb szállodájában — a történelmi óváros határán — két rég nem látott csoporttárs összeölelkezett, és megkönnyezte az elmúlt harmincvalahány évet. Az, hogy ők találkozhattak, igen sok tényező eredménye. Amikor vége lett a főiskolának, már mind férjhez mentek, és szétszóródtak az ország négysarka felé. KisMolnárnak a Dunántúl jutott, benne egy kisváros, nem éppen könnyű természetű férjjel, de igen színes, unalmasnak nem mondható élettel. SzóKati sem az egyszerűbb férfiak közül választott, ők maradtak a Tiszán túl, amit később Ámerikára cseréltek. Arra az Ámerikára, ahol mindig süt a nap és meleg van, ahol nem kell télikabátot hordani és fűteni. Majdnem pont úgy, mint Szicíliában, ami csak egy ugrás Firenzétől, pláne ha a szupergyors Frecciargento vagy Frecciasossa járataival kelünk útnak, az utóbbi 360 km/h-val suhan.

Miképpen eshetett meg, hogy annyi év után két régen látott barát pont Firenzében találkozik? Az internet kapcsán. Ahol tudtak levelezni, végre beszélgetni, eltervezni jóelőre, mindennek utánanézni, lefoglalni, megvenni, kifizetni stb. Kismolnár vonata Budapestről zötyögött Velencéig — talán majdnem olyan hosszasan, ahogyan azt elődeink tették az elmúlt század derekán —, majd Velencéből suhant Firenzbe, míg Szókati gépe Frankfurtban szállt le és onnan röppent a napfényes Itália földjére.

Hogy aztán hogy s mint telt az a hét, tolmácsolni nem tudom, illetve elmondásból ismerem, de mondandóm lényege nem is ez, hanem egy igen különös játék, amely azon a hétfőn bukkant elő az ámerikai csoporttárs hatalmas bőröndjéből, amikor annak egy részét kirakta, hogy a magyarországi kofferbe vándoroljon — félig megtöltve azt — az unokák részére.

Így jutott el hozzánk a rákövetkező kedd délután az a két dinoszaurusz, aminek funkcionális értelmét megfejteni azóta sem tudom. Még javában bontogatták az ajándékokat a gyerekek, amikor is egyikük rábukkant a dinókra, és roppant megörült nekik. Ki is választották gyorsan, melyik melyiké, ebben nem volt vita. Ám amikor kicsomagoltam volna őket, én balga megfordítottam és elolvastam, namármost hogyan is használjuk őket. Ez öreg hiba volt, azóta is bánom. Abban ugyanis az állt, rakjuk a dinókat hidegvízbe, amiben tartsuk 96 (!) órát, amikor is maximálisan megnőnek, de ha hamarabb kivesszük őket, nem lesz meg a 600%-os (!) méret. Rendes szülőként engedtem vizet a lavórba, belehelyeztük a dinókat, hogy szombat este diadalittasan kivegyük majd onnan őket, nalátod, mekkorára megnőttek csatakiáltással. Az elkövetkező 96 órában nem egyszer mentünk a fürdőbe dinókat nézni. És lásscsodát, azok valóban nőttek. Nade milyen áron?! Valamilyen számunkra elképesztően gusztustalan anyag rakódott a külsejükre, rossz volt hozzájuk érni, ennek ellenére a fiúk lelkesen fogdosták. Szombat délután kivettük a vízből és a terasz korlátjára száműztük őket megszáradni. Aznap este azonban kiderült a lényeg, a dinók nemcsak megnőnek, hanem újra össze is mennek ÉS ÍGY TOVÁBB.

Nem értem, nem értem és azóta sem értem, hogy kinek, hogyan és miképp foganhatott meg zseniális elméjében ez a fantasztikus ötlet. Dinók, amik megnőnek és összemennek, közben gusztustalan állapotban leledznek, hol zselés cucc öleli körbe hízó testüket, hol érdekes anyag truttyan ki belőlük a terasz korlátjára, hogy aztán végképp odaragadjanak. Most ottmaradtak, várják az esőt, hogy beigazoldódjon a népimondás, az eső nagyra növeszt. Hahaha.

Csak egyre tudok gondolni. Ezt az anyagot valamikor nagyon más célra találták fel, és talán nem véletlen, hogy Ámerika az a hely, ahol mindezt valósággá tették, Nekünk! Köszönjük!

ÉS Neked is köszönjük, kedves SzóKati, hogy elhoztad nekünk onnan a messziségből, de legfőképpen a sok ajándékot, játékot, könyvet és ruhát, amit örömmel vesznek kézbe, és néznek, játszanak velük. A gyermekek szerencsére nem annyira kritikusak, mint a szüleik, bár azóta is gondolkodom, vajon mikor is játszanak majd a dinókkal a fiúk, ha folyton nőnek vagy összemennek éppen???