A tél még egyet, egy utolsót visszaszól, felénk nyújtja nagy, hideg karját, megfog és magával ránt. Aztán ránkzúdítja szárnyairól a félméternyi havat. Megborzongunk. Rossz ilyen napra ébredni, amikor már a tavaszt vártuk. Gyönyörködtünk a hóvirágban, nap mint nap lestük a kibújó nárciszokat és tulipánokat, és titkon már az aranyeső életvidám sárgája villogott a szemünk előtt.
Mégis a tél jött vissza, hogy tapadós, vizes hóval telefújja a vidéket. Olyan ez, mint a pünkösdi királyság. A csendes egésznapos hóesés után a tomboló, viharos szelek érkeznek és felkavarják a rendet. Pár napra elűzik a tavaszt, hogy rövid és kemény leckét adjanak. A tél és a szél, akik ha együtt járnak, nehéz időket gerjesztenek.
Aztán amikor enyhül az idő és megroskad a gyorsan felgyült hó, újra előbukkannak a nárciszok és pattani kezdenek a rügyek. Nap képében visszatér a tavasz, hogy mindent beragyogjon és felmelegítse a tájat; hogy harsány zöldbe burkolja a fákat, megindítsa a vetést és elmossa a szürkeséget.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.