zúgaWolga

Mióta hazajöttem – és a fiaimmal sűrűn koptatom a Palotanegyed járdáit –, még élesebben megmutatkozott előttem a különbség. Pedig nem a Havannán élek. De ha végigmegyek a Rákóczi úton vagy ráfordulok a Kiskörútra, nem repes a szívem a látványtól. Olyan szmogot szívnak be a kicsik is, amit senkinek sem kívánok, és valahogy sokkal nagyobb a szürkeség is az egyre színesedő világban. Az emberek figyelmetlenek, kelletlenek, szemtelenek. Nem segítenek a babakocsison, nem adják át a helyet az öregnéninek sem. Nembaj, lesznek ők még öregnénikbácsik és kocsittoló anyukák-apukák. Bizony. Ha néha villamosra ülök, még lyukasztani se jutok el pár lépéssel odébb, akkora a tömeg. Segítségről nem is álmodom. Metróra szállni kétgyerekkel pedig képtelenség.

Nagy a szemét, a járdák kutyapisitől és galambpiszoktól bűzlenek, az autók elfoglalják a gyalogosok terét, s van időszak, amikor képtelenség parkolóhelyet találni. A kapualjak a kukáktól illatoznak, jó magyar szokás szerint, pedig sokszor lenne máshol is hely. Lassan keresve se találok utcai szemetest, csak a szépzöld kutyavécék vannak teletömve a városi hulladékkal. Ritka a mosolygós, elégedett arc, a kedves tekintet.

Nemmintha odaát lenne a Kánaán. Nem és nem. Csak tisztaság, rend, önbizalom. Udvariasság, kedvesség, odafigyelés.

De nem nyavalygok és nem siránkozom. Teszek én is a városomért, míg itt élek. Nem dobom el a szemetet, nem parkolok a tilosban. Nem tartok kutyát és szelektíven gyűjtöm itt is a hulladékot. Mosolygok a szembejövőre, beszélgetek a parkban, átadom a helyem a villamoson és segítek a babakocsis anyukának a patika lépcsőjén a duplaajtó kinyitásában. Eleget küszködök vele énis. De jólenne, ha nem lennék egyedül. Néha érzem, nem vagyok egyedül.