Idén megbarátkoztam a buckákkal. Azt nem mondanám, hogy hosszúéletreszóló barátságot kötöttünk, de már nem utálom teljesszívemből. Nem, mert nem tehetem meg. Amikor beosztjuk, hogy ki sízik délelőtt és ki délután, mert váltjuk egymást Andris mellett, akkor ha véletlen együtt csúszhatunk végre, az feltétlen kihasználandó. Így elkezdtem barátkozni a buckákkal, amelyek az egésznapos hóheséstől valának, és rájöttem, hogy nemisolyan ellenségesek, bosszút forralók és belénkakaszkodók, mint azelőtt. Szeretni kell őket és megszelidülnek.
Egyébiránt csodás időnk volt, leginkább hétágra sütött a nap a turrachi hegyek közt. Karintia megint bizonyította, hogy igencsak napsütötte tájék. Rengeteg pálya - párat ki se próbáltunk -, kényelmes ülőliftek, némelyik ülésfűtéssel (!), gyönyörű kilátás, hétközben kevés ember és majdnem pályaszállás. Milyen is az? Kicsit gyalogolsz a síléccel az irtó kényelmes bakancsban, és már csúszhatsz is lefelé egy kékpályán. Vissza ugyanúgy. Cserébe nem kell autózni.
Mindenhol méteres hó, a házak mesebeliek, hosszú jégcsapok függnek az ereszeken. Bent ropog a tűz, izzik a szanuna, gőzölög a rumostea és csak a könyvpapír sercegése hallatszik, ha lapozol. Kint csend, nyugalom, suhanás. Ha megállsz, a madarak és mókusok zaja szinte elvész a csöndben. Amit ellensúlyoznak a hangos, vidám esték, a közösen készített vacsorák, a kifeszítettlepedőre vetített filmek és a játék. Egy hét nyugalom, sízés, aktív kikapcsolódás és társas együttlét. Ajánlom mindenkinek!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.