zúgaWolga

Ma temetésre mentem volna, de közbeszólt az időjárás. Délelőtt kilenc körül még csak gyéren szálingózott a hó, mire elindultunk, már rendesen hullott. Visszafordultam, mert a rendületlen havazás elbizonytalanított, és nem akartam hóban araszolni és csúszkálni — utólag igazolttá vált hatodik érzékem, vagy nevezzük akár „nőimegérzésnek”, mindegy. Döntöttem, a fiúk nem mentek síelni, és én nem voltam ott a temetésen.

Pedig ott lett volna a helyem, mert András majdnem napra pontosan két évvel apám után ment el. Mert sajnos az évekkel ezelőtti kezdet — amely nem tudatosodott akkor még bennünk — visszafordíthatatlan folyamattá vált, ami mellett nem lehet észrevétlen elosonni. Már nem a nagyszüleink korosztálya költözik a másvilágra, egy fiatalabb generáció lopózott a helyére, amelyben anyáink-apáink is benne vannak.

Bár elfogadni nem lehet, együtt élünk vele, hiányukat átmenetileg betömködjük ezzelazzal, ám sok nap arra eszmélünk, hogy a biztonság, amit adtak, szertefoszlott. Halljuk a hangjukat, látjuk az arcukat, és kikérnénk a tanácsukat nehézdöntések előtt, és még a sokszor fájó kritikát is szívesen fogadnánk.

Ez az élet (sor)rendje, hogy felmenőink itthagynak bennünket, de azt, hogy éppencsak nagyszülővé vált szüleink mennek el, azt nehezebb elfogani. Gyermekeimnek már nincsen élő nagyapja. Apósom nem is lett az, meghalt az esküvőnk után hirtelen, és Apám is csak pár évig volt nagyapa.

Az, hogy kisgyermekeink és a még meg nem született gyermekeink nagyszülők nélkül maradnak, s nem lehetnek ténylegesen unokák, sokkal nagyobb hiány az ő életükben. Kimarad egy olyan szerep, amely fontos és személyiségformáló, amely később sajnos már nem térhet vissza.   

Az Isten nyugtasson benneteket, kedves nagyapák!