Egy beszélgetés nyomán...
Don Michèle, ha felkelt, a tenger zúgását hallotta, az egyenletes morajlás elrendezte a gondolatait, az erős fekete benső egyensúlyát. Ha halászni ment korareggel, a külsőségek maradtak későbbre, mikor már Don Michèle felesége túl volt a második poháron, és nyugodtan tekintett a hullámok elébe. Ezekben a végtelennek tűnő pillanatokban — melyet máskor nem is keresett — csend volt. Nem a téli, súlyosan nyomasztó csend, az élettelteli csend.
Ahogy a hullámok felpörgették az apró kavicsokat, majd visszamosták a vízbe, úgy morzsolódott szét lassan Don Michèle. Minden reggel bevillant egy-egy kép az ottmaradtakról, az otthagyottakról, akiket el akart feledni, akikre már régen nem emlékezett. Mégis minden reggel a szeme elé tolakodtak, és megmutatták magukat és régi történeteiket. Mindaddig, amíg Don Michèle felesége — még a két poháron innét — meg nem zavarta a csendet.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.