zúgaWolga

Filmet nézni szeretek. Nemvagyok mindenevő/néző. A gagyi hálivúdi filmek ritkán érintenek meg és tudatosan kerülöm azokat. A horrorral és a scifivel sem vagyok nagy barátságban. Valahol ottragadtam a Csillagok háborújánál gyerekkoromban, amikoris nagy ranjongója voltam a Lukskájvókert játszó színésznek. Érthetetlen, miért... Pedig Harrison Ford mennyivel jobb... 

Nemszeretem annyira a művészfilm cimkét sem. Igaz ugyan, hogy filmszerető és rendszeresen filmnéző családban nőttem fel, amatőrfilmeztem is, és akkoriban még hittem a művészfilmben. Márminthogy létezik. Most másképp gondolom. Mi lenne, ha egyszer csak azt mondanák a képzőművészek: - Ez egy művészfestmény, művészgrafika, művész-szobor, azott  meg a szobor, a kép, a fotó, a kisplasztika stb. Alapvetően van jó film és rossz film, aztán réteg- és tömegfilm. Még számtalan lehetőség adott, hogy csoportosítsunk. De minek?

A jó film - legyen szó akármilyen műalkotásról - katartikus és hiteles. Mi a katarzis, sokan leírták már, nem mennék bele. Azonban arról, hogy pár napja láttam egy filmet, amellyel részem lehetett ebben, már sokkal inkább tudok mesélni.

Bernardo Bertolucci Oltalmazó ég című filmjét véletlenül láttam. Egy közepesen gyenge angol kosztümös-romantikus filmet fejeztünk be szombat este, amikoris elkezdődött ez. Már a film felütése is éreztette, nem lesz könnyű esti falat. Megüli majd a lelkemet és nemhagy aludni. Kissé vontatottan bontakozott ki a történet, de nem véletlen, énis éppúgy vontatottan sodródtam tova a filmmel. 

A történet egy házaspárról szól, akik a 2. világháború után Észak-Afrikába utaznak és mint utazók próbálnak saját ás életük válságán túljutni. Az utazó szó kulcsfontosságú, mert ők utazók és nem turisták, ők nem 2 hétre jönnek, hanem évekig maradnának. Valamiért jönnek, egy olyan sorsszerű élményért, amit itt vélnek megtalálni. Igazán a férj az, aki erre vágyik és talán ő az, aki gazdagabb is lesz ezzel az élménnyel, amit aztán a túlvilágra visz magával, míg a felesége sodródik vele, kissé öntudatlanul, megbomolva. Férje halála után pedig végképp elvesztve önkontrollját és célját, bolyongva sodródik, míg egy touareg ágyasa nem lesz. Aztán, hogy megmenekül ebből a helyzetből és visszatér abba a hotelbe, ahonnan a történet indul, az már tulajdonképpen mellékes. Mellékes és mégis meghatározó, jelezvén, mindegy hova jut eztán, merre hömpölyög tovább a léte. 

Rendkívül erős hatással volt rám a film, szinte órákig sokkolt, mondhatni katartikus élmény volt. Ez elég ritka manapság, így az ember megbecsüli, ha része lehet benne. Először is a főcímlista - hála a Dunatévének - legutolsó betűjénél is még meredten a képernyőt néztem, aztán utána se lehetett értelmes beszélgetést kezdeményezni velem. Hipnotikus állapotba kerültem, mintha részese lettem volna a történetnek. Szinte tapinthatóan éreztem azt a létállapotot, amit a film közvetített. Szédítő és megrendítő volt a lét igazi mélységeibe pillantani. 

Hogyan is lehetséges ez? 

Minden egyfelé tendál a filmben, minden a közös célt szolgálja: a csodálatos képek, a furcsa, ritmikus, hipnotikus afrikai zene, a vontatott történetmesélés, a metaforikus jelenetek, a színészek játéka, különösen John Malkoviché, aki olyannyira maga volt a szerep, hogy nem tudtam eldönteni, inkább ráillett, rendkívül közelállt hozzá vagy a szereppel való azonosulás volt tökéletes. Összhang és hitelesség sugárzott a filmből, nem a fikció, hanem az élet maga.