2008.11.18. 15:35 wolga

Apámnak

Talán eltűnök hirtelen.

Akár az erdőben a vadnyom.

Elpazaroltam mindenem,

amiről számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet

szem-maró füstön szárítottam.

Bánat szedi szét eszemet,

ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát

a vágy, mely idegenbe tévedt.

Most rezge megbánás fog át:

várhattam volna még tiz évet.

Dacból se fogtam föl soha

értelmét anyai szónak.

Majd árva lettem, mostoha

s kiröhögtem az oktatómat.

Ifjúságom, e zöld vadont

szabadnak hittem és öröknek

és most könnyezve hallgatom,

a száraz ágak hogy zörögnek.

/József Attila: [Talán eltűnök hirtelen...]/

Apámnak, akinek a szíve ma délután nem bírta tovább. Megállt örökre. Apámnak, akivel annyit vitatkoztam, de szerettem. Apámnak, aki nemzett és felnevelt. Apámnak, aki mellettem volt a nehéz időkben. Apámnak, aki éppen három éve ezen a napon már a kórházban várta, hogy megszülessen az unokája. Apámnak, aki maximalizmusától késztetve nem lassított és nem vigyázott.

Apa volt. Férj volt. Népművelő volt. Könyvtáros volt. Tanár volt. Pedagógus volt. Nagyapa volt. És ember volt.

Apámért égjen ma a gyertya, apámért szóljon az ének, apámért mondjuk az imát. A lélekért, hogy békét és megnyugvást leljen, aki ma reggel még az apám volt.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

6 komment

Címkék: születésnap halál apám

A bejegyzés trackback címe:

https://wolga.blog.hu/api/trackback/id/tr100775793

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

2008.11.20. 03:14:00

Arccal szemközt fog velünk mindig állani.
Ez egy Jókai sor. Pontatlanul idézem. (Megtalálom eredetijét és küldöm.) Erős lettem tőle tavasszal. Sehol pontosabb, fontosabb, telitalálóbb, jobban igényeltebb mondatot nem találtam azon a reggelen és azokban napokban, hetekben, amikor az én apukám költözött el márciusban. Nem akartam emlékeimben betegnek látni, mert tudtam, hogy ő sem akarta, hogy betegnek lássam, nem akartam a kórházi ágyban látni, hanem a szép időkben, jó kedvünkben, vitáinkban, munkában, szőlőben, kocsmában, templomban, bárhogy, ami az élet maga.
A jó apák arccal szemközt állnak velünk, mint mindig. Ahogy szoktak. Ne engedj be más képet, csak a jót, ez nem is lesz nehéz mint jóra fogékonynak. Vigasztald magad, ő is vigasztal, hagyd neki, hogy vigasztaljon. És mindig az apukád marad, amíg élsz. Ahogy az én apám is mindig az apám marad. És egy jó szülő a halála után sem emlék, hanem valóság.Mi is valóság maradunk a gyerekeinkben, talán-talán, s még nem is kolonc. Ha ez sikerül, azt a szüleinknek is köszönhetjük.S ha már a köszönetnél tartunk, az Úrnak a legkedvesebb a hálaadó ima, ezt a Zsoltárok könyve írja. Azt látom soraidból, van kiért és miért hálát mondanod. Tedd meg, ha szabad akaratoddal is ezt szeretnéd, meglásd, jó a jót minél jobban tudni. Szeretettel, T.

Válasz erre