Lehullt az első nagy hó, 20 centis lett, ami néhány nap múltán igencsak eltűnőben van. Szenteste előtt egy nappal szitál az eső és enyhe légáramlatok suhannak. Pedig gyönyörű volt minden tisztafehéren és a -10 fokban ropogó hó hangja, a kristálytiszta levegő, a gomolygó lehelletek mindmind szánkózásra és sízésre sugalltak. Amiből utóbbi talán még hetekig várat magára.
Túl a télinapfordulón, túl sok hosszú estén, éjfélfelé rókát látni az ablakból, lompos ravaszdit, aki tyúkkal oson a falufelől az erdőbe. Csendben, hosszan kell figyelni és várakozni.
Egyegy végtelennek tűnő téliéjszakán kavargó gondolatok ülnek egymásmellett a sötét nappali csöndjében. A fehérség nem hozhat feltétlen tisztánlátást. Mi nehezebb? Vágyakozni arra, hogy fodrász legyen és este az ágyába feküdve ne a kliensek hajával álmodjon, hogy végre ne az ipari tengeren hajózzon csegevárás sapkájában kalózzászlót lobogtatva napmintnap. Vágyakozni arra, hogy gondtalan órákat töltsön a gyerekeivel nagy csukákat fogva, hogy legyenek tétlen vasárnapok, csendes csütörtökök. Nyugodt, hosszú ünnepek... Vagy vágyakozni arra, ami éppen elkerül, álmokban élni, menni akarni, zavaros gondolatokat kibogozni, rendet tenni és problámákat megoldani. A látszólagos nyugodtságot megbolydítani és a láthatatlan tétlenséget lerázni magáról.
Hajnal felé az éjjeli zavaros kavargás lassan kitisztul és közös nevezőre jut, ahogy lélegzetvisszafojtva figyelik a rókát, amelyik újraésújra lopni jár a faluvégről.
Különben hogyan is lehetne recsiprok a szentiment?!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.