Andris október eleje óta síelni tanul Óbudán. Amikor úgy döntöttem, hogy viszem, azután, hogy együtt elhatároztuk, járhat, sejtettem, hogy nem lesz könnyű, de nem tudtam, mivel jár majd.

Mivel jár hetente kétszer feszített tempóban - Budapestre autózni és egy órát síedzésen tölteni két kisgyerekkel. Mivel jár intenzíven jelen lenni és segíteni mindenben, tartani a lelket a gyerekben, hogy jólesz ez, csak juss el a lesiklásig és fontos erősíteni a lábadat stb. A kellő pillanatban bevetni a mindentmegoldó csokit (ami nem minden gyereknél működik...) és kezelni a hirtelen kitörő hisztiket. Nem mindenkinek sikerült, a tizenvalahányból decemberre öten (!) maradtunk. 

A sípálya mellett felfelé lépegető gyerekemet segítve nem gondoltam volna - pedig megmondták előre -, eljutunk odáig, hogy megtanul biztosan menni a cipőben és a lécet irányítani, kanyarogni és bármit kikerülni, hóekézni, bárhol és bármikor megállni és felvonózni. Karácsonyra ezt teljesítette, így az új évet megünnepelendő, Andris kipróbálhatta magát a havon is végre a műanyagpálya után.

A semmeringi kispályát felülről közelítettük meg, hogy együtt ereszkedjenek alá az apjával. A lesiklás nagyon jól ment, szépen kanyargott és rendkívül élvezte a csákányosfelvonózást - persze nem egyedül -, ami elsőre szépen ment. Tényleg igaz volt, megtanulta az alapokat. Estére már csak egy kérdés maradt bennünk: hogyan tanulhatott meg "ilyen jól sízni", ha nem tud felállni, amikor elesik...