zúgaWolga

Marinéni hosszan gondolkodott, tépelődött, nemaludt éjszakánként és egyre maga előtt látta, ahogy a szél kicsavarja a maradék nyárfákat is. Egyet már elvitt a vihar augusztusban, egy kiszáradt és kivágták, de a két nagynyárfa még állt a kertvégében. Mindennap rákészült és mindennap megsajnálta a fákat. Elgondolkodott azonis, hogy meddig él egy fa, és sokszor eszébe jutottak a forró, tikkasztó nyarak, amikor jó lett volna a hűsítő árnyék, ami a szomszéd Katinéni kertjére hullott. Vitáztak is rajta eleget. Most bezzeg parlagon hever a föld Katiéknál, az ura régesrég a temetőben, ő meg még az almát se szedi le, így a hullottgyümölcs egész télire kiváló eleség a madaraknak. Néha Marinéni tyúkjai is átmennek lakmározni.

 

Lassan elfogy a tüzelő is — reccsent meg az ágy alatta hajnalban. Elfogy és nincsen pénz újra, a gáz meg drága. Ma szólok a Sándornak, mit lehetne tenni — fogadkozott, de napranap halogatta a telefont, biciklire meg nem ült télen. Sándor messze lakott, a faluvégen.

 

A pénteki bevásárlásból igyekezett hazafelé, amikor Sándor előzte meg a motorbiciklivel. Meglátta az öregasszonyt és megállt. — Adja csak Marinéni, elviszem én a szatyrokat — és kisegítette hazáig. Marinéninek jól jött, nehéz volt a szatyor, s évekóta nem látogatta már senki. A konyhában még pislákolt a tűz, a meggypálinka is előkerült, Sándornak megeredt a nyelve. Később elébekerült a téma a nyárfákról. Sándor húzódozott, sajnálta a fákat, de Marinéni megerősítette a szívét és kitartott. Kérte is Sándort, segítsen rajta, fél, hátha a házára dől. Aztán a férfinak eszébe jutott a Józsi, akinek motorosfűrésze van. Megitta még a kitöltött meggyet: — Jólvan, Marinéni, megbeszélem a Józsival. De osztoznunk kell a fán.

 

Még sokáig visszhangzott a fejében az ígéret. 

 

Közben a faluba is beköszöntött az újesztendő, Marinéni meg spórolósan, de égette a gázt a konvektorban. Egyszerű ebédeket főzött és sokatgondolt a nyárra, a veteményesre és a régmúlt dolgokra. Jenőre leginkább, s azokra a tavaszokra, amikor együtt ültették a fákat, kettőt a maguknevében, kettőt a gyermekeik után. Éva és Janika nagyon szerették a fákat, sokat játszottak körülöttük, és felmásztak rájuk, amikor még kicsik voltak. De ahogy nőttek a fák, úgy nőttek fel a gyerekek is, kiszakadva a szülői házból, hogy a fővárosba menjenek, aztán Évike tovább a tengerentúlra, ahonnan régóta csak egykét lapot küld a nagyobb ünnepekre. Két éve még azt se. Jani a legfájóbb pont volt Marinéni életében, őt fiatalon veszítette el. Jenő csöndesen halt meg, nem szenvedett sokat, Marinéninek is könnyebb volt. 

 

A fák tovább bírták, először a legkisebb száradt ki, aztán a legnagyobb kidőlt egy viharos éjjel. A harmadik sorsa pedig azon a szürke, ködös csütörtök délután dőlt el, amikor a Sándor hirtelen betoppanva a konyhába, Marinénit a sparhelt mellett merengve találta. — Üljön le, főzök egy kávét, Sándor — pattant fel a székről az öregasszony, és sietősen kávét készített. Sándor szokatlanul gyorsan kortyolta a feketét és fel is állt, megtörve a hallgatását: — Akkor szombaton jövünk a Józsival. Marinéni értetlenül nézett rá egy pillanatig. —Kivágjuk a fát! — mondta határozottan a férfi. — Tetszett kérni még a tavaly — tette hozzá védekezésül.   

  

A szombat hamar eljött és a szomszédok a hirtelen eltűnő fa helyét bámulták megdöbbenve. Kiszaladva a hidegbe egy pillanatig a motorosfűrész nyávogása is behallatszott a házba, ahol Marci a játékba mélyedve nem vett tudomást a külvilágról. 

 

Marinéni pár csepp könnyet dörzsölt el, amikor nem látta senki, majd bort töltött az emberek poharába az izzasztómunka után. Nem tudta, hogy mások is hozzánőttek a fához. Nem tudta.

 

Nem tudta, hogy Marci mennyire szerette a nyárfákat, nem tudta, hogy a Sajgó patak ezentúl hallgat, nem akar többet locsogni. És nem tudta — mintahogy Marci sem —, hogy azon a deres, verőfényes szombat reggelen a nyárfáról  készített fotó az utolsó lesz. A sokat susogó fa pedig, amelyik a barátja volt annyi éven át, azóta tüzelőnek szárad a sufniban Marinéninél és Sándornál a faluszélen.