Anyáknapján még jó idő volt, sütött a nap és meleg szellő lengedezett. Aztán szépen lassan elromlott minden, és ez a május sok esőt, borongós napokat és igen hűset hozott. Hiába virágzott az eper, megérni nem tudott, a kiültetett paradicsomok dideregve reszkettek, a szél lefújta a zöld barackokat a fáról, és a cseresznyefát is elkapta a monília.
Marci és Domonkos már órákat együttjátszottak, hulltak a kalózok a csatában, összecsaptak a rómaiak a lovagokkal, árvíz zúdult a legóházra és az állatkertükben fagyiztak a gyerekek, ahova James-szel jutottak el vasúton.
Marci nem figyelt már Marinénire és a fákra, néha átkiabált ugyan hozzá, hogy elmondjon pár dolgot az öregasszonynak, de egyre ritkábban. A minap még gondolt rá, hogy vajon látja-e még a nyáron a lágy szellő ringásában rezgő és villódzó leveleket. Hallja-e még a finom susogást egyegy álmos nyáridélután. Aztán mindezt feledve éppen az utolsó nyárfa kidőlésének másnapján jelentette ki: — Anya, én nagyon szeretlek, de jobb családot szeretnék! — Ezt hogy érted Marci? — nézett rá az anyukája döbbenten. — Egy olyan családot, ahol új játékok vannak! Előző héten pedig kiderült, márpedig Marci a maga ura akar lenni. Hiába figyelmeztették, hogy ahhoz egyedül kell öltözni, mosdani, WC-re menni... kitartott mellette.
Azon a hétvégén duzzadt meg a Sajgó patak olyannyira, hogy az egyik éjjel kiöntéssel fenyegetett. Rohant, zúdult a barna iszapos víz, szaladt a faluközpont felé sebesen. Fél méter volt csupán a híd alatt. Marci is látta az ablakból este, hogyan fenyegeti a kertjüket, a félve gondozott veteményest. Éjjel aztán lejjebb apadt, de másnap megjött a viharos szél és tépázni kezdte a fákat, a kerítésnek döntötte a kisszilvafát, lerázta a zöld barackokat és az utolsó barkákat a diófáról. A következő éjjel a szél megtöltötte a nyugati ablakok virágládáit esővízzel és csavargatni kezdte az egyedül maradt utolsó nyárfát.
Egy évvel ezelőtt még négy nyárfát láttak a nappaliból. Most már egyet se. Az elsőt viharos szél döntötte ki az elmúlt nyáron, kettőt Marinéni vágatott ki — egy elszáradt már egészen —, az utolsó pedig vasárnap éjjel még állt, azonban reggelre eltűnt örökre. Éjfél előtt még megnézték — utoljára. Valamikor hajnalban csavarta ki a szél. Így múlt el tehát a nyárfák dicsősége...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.