Egy ideje Bécsben találnak meg a halálhírek.
Manapság sms-ben jönnek, gyorsan, kíméletlenül, tömören. Ami jó is meg rossz. Jó, mert mit is kell cifrázni, később úgyis beszélünk róla. Rossz, mert csakígy, egy sms fomátumban? Néha elgondolkodom, jó ez nekünk? Az sms, a mobiltelefon, az internet???
Az első hír októberben jött, éppen sétálni voltam a gyerekekkel. A szokásos kör lovakkal. Éppen a Stephansdom előtt álltam meg, hogy megnézzem, hány óra. Bár tudnom kellett volna... Zúgtak a harangok. Délután 5 óra volt. Láttam, sms-em érkezett. Érkezett-érkezett, de halálhírt hozott. Fiatal fiú - kábé velem egyidős - halálhírét. Döbbenet. Szédület. Némaság. ÉS zúgó harangok. MiatyánkivagyaMennyekben.
A második nincs egy hete. Anyuval egyidős. A rák emésztette fel. Teljesen. Mint annak idején a nagybátyámat és a nagynénémet egymás után. Mind '52-esek voltak. Anyáink-Apáink korosztálya. Hamar, nagyon hamar. Remélem, ott, ahol vannak, megnyugodott a lelkük és újra teljes harmóniában vannak. Gyertya égett aznap este, hosszan és sokáig.
Soha ne adjuk fel és beszéljünk ki mindig mindent magunkból, ne hagyjuk bent a tüskéket. Ha a lélek egészséges, a test is jó kezekben lehet...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.