A bécsi lakásban hallani, ahogy a "lépcsős" templom veri a negyedet-felet-háromnegyedet-egészet és természetesen az órákat. Szeretem hallani, igen megnyutató. Van benne valami ősi, múltat idéző, a még nem szaladós korszak szellemidézése.
Megerősít abban, hogy nem véletlen az: itt vagyok. Nem Athénban vagy Varsóban, esetleg Debrecenben. Értelme van, ide vezetett most az utam, s talán egyszer újra majd. Ki tudja, a régmúlt is ide kötődik. Érzem. Legbelül.
Hiába labancozik dühödten apám, s gondolja-hirdeti: utálok Bécsben lenni. Nem így van. Minden magány ellenére nem így.
Valahogy zsong a fejemben minden. Impulzusok, gondolatok, versek-dalok. Eddig elzárkóztam, most kinyíltam. Érzem, változom. Felnövök. És harmincon túl leszek végre felnőtt. Hogy ehhez mi kellett? Házasság? Két gyerek? Távol az otthontól és a hazától? A szülői háztól?
Lassan érzem, látom, merre kellene menni, de nehéz az út. Mint mindenkinek. Vannak félelmeim, amik nagy árnyékként borulnak rám, de le kell gyűrnöm őket, hogy szabad lehessek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.