Megcsalom a férjem. Gyakran és rendszeresen. Főként esténként, de sokszor a bódító nyári délutánokon is, amikor alszanak a fiúk. Megcsalom egy jó regénnyel, amit nem teszek le, amíg el nem olvasom. Viszem magammal a konyhába, leülök egy futó percre a gyerekek mellett a fotelba, egy hosszabb pillanatig a mellékhelyiségbe és persze este a kanapén is olvasom rendületlenül.

Mert fogva tart. Mert lemaradtam a szülésekkel és szoptatásokkal. Mert hiányzik. Mert szükségem van rá. Mert egyedül vagyok nagyon. Mert életben tart. Mert tapasztalatot ad. Mert másik világba repít. Mert más emberek életét élhetem egy icipicit. És nem utolsósorban, mert szeretem.  

Igen, ha olvasok, másik világba kerülök, a megteremtett valóságba, amit a képzelet kiegészít. Elfeledkezem a családról, a pisispelenkáról, a rotyogólevesről, a játszó gyermekeimről és társamról, aki kicsit velem lenne esténként. Máramikor otthon van, esténként. 

Régen ott voltak a délutánok iskola után, az üres szombatok, az álmosító vasárnapok, a hosszú, végetnemérő szünidők. Ó azok a langyos nyári napok, amelyeken elnyúlsz az ágyadon és nemtudod letenni a Háborúésbékét. Aztán jöttek a koránkelős évek, a hatos vonatok, a metró, a troli és a gimnázium még üres tere. Mindmind olvasásra jó. Később zötyögés a Pilisbe és szorongás a buszokon, de a gyönyörű őszi napsütésben nem tudtam letenni a könyvet az albérlet teraszán sem.

Csak most tudnám nemletenni, most, amikor mindenpillanat behatárolt. Most szöknék meg igazán. Míg az a regény végetér. Aztán visszalopóznék csendesen, bebújnék halkan az ágyba, vissza a gyerekek mellé vonatozni, vissza a leveshez és a nedves tisztaruhához. Csak egy cseppnyi időt adjatok. Én a következő csepp-pel úgyis visszatérek.