„Mindenki vágyik a fényes pillanatra, az ünnepre. Hogy kilépjen a szürke, monoton menetelésből, amiből a hétköznapok összeállnak. Az Indián, az éneklés, régen a festés is ilyen volt..., ezt érzed, amikor szerelmes vagy, vagy lovagolsz egy hideg hajnalon, és azonos vagy önmagaddal. Amikor tényleg indián vagy. Amikor nemcsak énekelsz, de átlényegülsz, és énekessé válsz. Ilyen pillanatokban igazán megtudod, milyen egy indián, egy énekes, egy férfi. [...]
[...] Minden együtt, és benne te magad is. Ahogy ülsz, lenézel a ló nyakára, és látod a csillogó szőrét, ahogy az ág lehajlik, és a hajad lecsüng, nem is tudom... Akkor ott nem mi mentünk, ott két indián ment... Érdemes lenne egy-egy pillanatot elemeire szétszedni, vajon miért. Pedig emlékszem, nagyon hideg volt. Éneklés közben se jó tulajdonképpen, izzadsz, vered a húrokat, fáj a kezed, a szemedet bántja a fény, és mégis meg tud születni valami, amiért az ember az életét odaadná. Valami ritka kincs, amit folyton keresünk. Ott születhet ez meg, ahol egész életünkben próbálkozunk, ahol folyamatosan közelítünk afelé, amit mindig is jól akartunk csinálni. Egy költő, aki végre megír négy jó sort, egy festő, aki már negyvenedszer kaparja le a vásznat, és egyszer csak megcsinálja, egy asztalos, aki kiveszi a fát a satuból, végigsimítja, és azt mondja, ez sikerült, épp ilyennek álmodtam. Egyszer csak olyan a csillagállás, igen, ez jó szó, csillagállás, amikor minden egybevág, és a szellemek úgy akarják, ahogy mindig is szeretted volna. Teljes.”
Cseh Tamás — Bérczes László beszélgetőkönyve
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.