zúgaWolga

Megcsalom a férjem. Gyakran és rendszeresen. Főként esténként, de sokszor a bódító nyári délutánokon is, amikor alszanak a fiúk. Megcsalom egy jó regénnyel, amit nem teszek le, amíg el nem olvasom. Viszem magammal a konyhába, leülök egy futó percre a gyerekek mellett a fotelba, egy hosszabb pillanatig a mellékhelyiségbe és persze este a kanapén is olvasom rendületlenül.

Mert fogva tart. Mert lemaradtam a szülésekkel és szoptatásokkal. Mert hiányzik. Mert szükségem van rá. Mert egyedül vagyok nagyon. Mert életben tart. Mert tapasztalatot ad. Mert másik világba repít. Mert más emberek életét élhetem egy icipicit. És nem utolsósorban, mert szeretem.  

Igen, ha olvasok, másik világba kerülök, a megteremtett valóságba, amit a képzelet kiegészít. Elfeledkezem a családról, a pisispelenkáról, a rotyogólevesről, a játszó gyermekeimről és társamról, aki kicsit velem lenne esténként. Máramikor otthon van, esténként. 

Régen ott voltak a délutánok iskola után, az üres szombatok, az álmosító vasárnapok, a hosszú, végetnemérő szünidők. Ó azok a langyos nyári napok, amelyeken elnyúlsz az ágyadon és nemtudod letenni a Háborúésbékét. Aztán jöttek a koránkelős évek, a hatos vonatok, a metró, a troli és a gimnázium még üres tere. Mindmind olvasásra jó. Később zötyögés a Pilisbe és szorongás a buszokon, de a gyönyörű őszi napsütésben nem tudtam letenni a könyvet az albérlet teraszán sem.

Csak most tudnám nemletenni, most, amikor mindenpillanat behatárolt. Most szöknék meg igazán. Míg az a regény végetér. Aztán visszalopóznék csendesen, bebújnék halkan az ágyba, vissza a gyerekek mellé vonatozni, vissza a leveshez és a nedves tisztaruhához. Csak egy cseppnyi időt adjatok. Én a következő csepp-pel úgyis visszatérek. 

Van úgy, hogy álmodok egy régi ismerőssel - mostanában többször megtörtént -, és ráül az egész napomra. Legtöbbször rossz felébredni, felkelni meg egyenesen semmi kedvem. Szeretnék még tovább álmodni, aludni, mert az igen jó! Vajon létezik-e olyan, hogy két régen találkozott ember egymásról álmodik ugyanazon az éjszakán? S vajon előfordulhat-e, hogy ugyanazt? Persze egyből rávágjuk: NEM! De biztos ez a határozottság? Hiszen vannak erős kötöttségek, kapcsolatok, többezer kilométerre lévő emberek azonos időben való egymásrahangolódása. Akkor miért ne létezhetne ez az álmokban, vagyis éjszaka?

Miért ne találkozhatnánk egy másik síkon, más időben és más valóságban?

Vajon miért bukkannak fel teljesen váratlanul rég feledésbe merült személyek álmainkban, ha hétköznapi valóságunkban nem játszanak már szerepet. S miért vannak visszatérő álmok visszatérő szereplőkkel? Annyira keveset tudunk az álomról, arról az időről, amit alvással töltünk. (Vagy mégse.)

Egyik kedvenc regényem A gólyakalifa Babitstól. Ahol a főhős álmában másik életet él, más helyen, más szereplőkkel. Csak az egyik igencsak zaklatott élet erősen át- és belenyúl a másik életbe, s közvetve ez lesz a főszereplő veszte.

Szeretek aludni és igencsak szeretek álmodni. És bár keveset tudok az álom szimbolikájáról, azért fejtettem már meg több-kevesebb sikerrel álmomat.

Figyeljük tehát az éjszakai jelzéseket, mert lehet, hogy fontos üzenet érkezik számunkra. 

Egy harsogó zöld májusi napon Lóránt, a szomszéd kisfiú elhatározta: hét csésze kakaót reggelizik. Itta reggeltől estelig és estétől reggelig, napkeltétől napnyugtáig, holdkeltétől holdnyugtáig. Itta és itta, mert tudta, csak akkor dicsekedhet el vele: hét csésze kakaót ittam reggelire - ha tényleg meg is tette. 

Reggel farkaséhesen korán kelt, hogy időben hozzákezdjen a kakaóivásnak. Az első csésze meg se kottyant neki, úgy húzta be, mint a munkábasiető apukák ködös novemberi hajnalokon, sietősen és nagyosan. A második már valamelyest eltelítette. Az volt a REGGELI KAKAÓ. A harmadikat nyugodtan, megfontoltan itta, ahogyan nagyanyót látta teázni a bíbor őszi délutánokon a régi ház verandáján ülve. A negyedik csészét már többször félbehagyta. Más dolga akadt, kellett egyet játszani, megnézni Dongakutyát, s hogy minden rendben van-e a kertben. Az ötödiket nagyon lassan kezdte innni, el is tartott egy félórát. Lóránt már a déli sülthúsra gondolt meg egy karéj zsíroskenyérre. De a kitartás nagyobb volt benne: el kellett mondania a szomszéd kisfiúnak: Hét csésze kakaót reggeliztem!

A hatodik csésze kakaót az édesanyja már kétkedve készítette. Araszonként fogyott, mint a rossz orvosság, aminek keserű az íze. Ám a hetediknél hősies volt; megvárta, míg meghűl, s egyszerre itta meg. Utána megborzongott, s erősen kellett koncentráljon, hogy bennemaradjon mind a hét csésze.

Büszkén szaladt ki a kert végébe, a kerítés tövébe - ahol már várt rá a szomszéd kisfiú -, hogy elmesélje: Ma hét csésze kakaót reggeliztem! Hetet bizony. A kisfiú szeme elkerekedett, s rajongva nézett barátjára, aki óriásira nőtt hirtelen. 

Lóránt pedig a nap folyamán egyszercsak így szólt: Édesanyám, most legalább egy évig nem kérek kakaót reggelire. 

Tegnap a tücsökcirpelős nyáréjszakába nyúlóan egy pohár barnasör mellett kellett rájönnöm, én tulajdonképpen irtó laza (!) vagyok. Pedig hol vagyok én a lazaságtól? Mennyire messze - gondoltam eddig. És mégis mennyire közel - gondolom most. 

A kérdés: mennyire tudatosan élünk? Vagy csakúgy élünk a világba... Vajon meggondolunk-e mindent, jól, mielőtt nekifognánk? Vajon tudatunkban van-e, hogy milyen veszélyek leselkednek ránk? Mennyire vagyunk rutinos játékosok, s mennyire újítunk, mennyire nyitottak és mennyire zártak...

Vajon, ha már életünk első felében birtokában lennénk azoknak a tapasztalatoknak és annak a tudásnak, amelyekhez hosszú évek kellenek, akkor tudatosabban élnénk? Vajon megházasodnánk, belevágnánk ismeretlen dolgokba, lelkesednénk, veselkednénk, versenyeznénk? Vagy csak sztoikusan szemlélnénk a világot, s benne ami velünk történik. S rettegnénk és tudatunk oly dolgokkal lenne tele, ami már kiirthatatlan onnan. De akkor ki tanulna a hibáinkból? Ki tudna egy pillanatra is ellazulni? Élni és élni hagyni? 

Jó ez így, ahogy van. Kicsit ellazulva, nyugodtabban, boldogabban. Mert folytonosan tudatosan élni felemésztene egészen. Kellenek kicsit az álmok, a dédelgetett vágyak, és egy-egy lusta délután elnyújtozva az ereszkedő matracon egy nagyon is lehangoló, de lélekbemarkoló regény társasága. 

Aztán úgyis rádtör a világ és kezdődik minden előről.   

Vajon mennyit kell cigizni és inni, hogy valakinek olyan érdes mély, recsegős hangja legyen, mint egy régi rossz motorbiciklinek? Vajon meddig énekelhet valaki anélkül, hogy elküldjék már haza, legyen nyugdíjas inkább? Vajon jobb-e egy élő "legenda" rossz koncertjét meghallgatni és rájönni, nincs is szó legendáról, csak egy öregedő zenész összecsapott, túlerősített zenéje volt. Vajon Bécsnek szólt ez a nemtörődömség, netán Európának, vagy máshol - Szentpéterváron vagy Varazsdon - volt benne ÉLET is? Vajon direkt volt torz az énekes mikronfon és túlhangosított a zenekar, hogy a hangosítás néha még be is gerjedt a Stadthalléban?

Haragszom Bob Dylanre, mert nagyon vártam a koncertjét.

Haragszom, mert csalódott voltam... vagyok...

Haragszom, mert nagyon merev és kiszámított volt minden. Még csak el sem mosolyintotta magát - mint a királykisasszony a Kolompos cédén, amit a fiaimmal szoktunk volt hallgatni. Pedig a dühöngőtéren ülő (!) közönség a koncert közepe előtt dühöngőtérré alakította a helyet, ahogy szokás. Addig csak el-elmentek az emberek a színpad előtt egy-egy korsó sörrel, hogy megnézzék Bob Dylant. Én is gondoltam rá, nem lenne rossz, de mielőtt tett követte volna a gondolatot, már egy hajszál sem fért oda. Mégis ők rezzenéstelenül zenéltek tovább. Dylantől ennyi futotta: egyetlen egy köszönöm, nomeg a zenészek bemutatása, két ráadás, persze nem az, amit vártam.

Nemtudom, milyen igazából Bob Dylan, aki anno felvette az álarcot, akit Bob Dylannek hívnak. Nemtudom, nemrég kezdtem el hallgatni és olvasni, hála Martin Scorsesének és a férjemnek. De ami eddig kiderült róla - Krónikák című könyve és a dalszövegei alapján -az nagyon elüt attól, amit Bécsben kaptam és tapasztaltam. Pedig Bob Dylan nemcsak a dalszövegei miatt az, aki.

Mondhatjuk, reméljük, ez csak egy rossz nap volt Bob Dylan számára - micsoda gyönyörű verőfényes nyári nap volt június 10-e! Reméljük, jön még Budapestre és meghazudtolja ezt a rossz benyomást.

Lehet, hogy mégis a lábonállva éjfélkor elfogyasztott kolbászra fogok majd emlékezni a lópisiszagú bécsi nyáréjszakában?

"A válszt, barátom, elfújja a szél
A választ elfújja a szél." 

A bécsi lakásban hallani, ahogy a "lépcsős" templom veri a negyedet-felet-háromnegyedet-egészet és természetesen az órákat. Szeretem hallani, igen megnyutató. Van benne valami ősi, múltat idéző, a még nem szaladós korszak szellemidézése.

 Megerősít abban, hogy nem véletlen az: itt vagyok. Nem Athénban vagy Varsóban, esetleg Debrecenben. Értelme van, ide vezetett most az utam, s talán egyszer újra majd. Ki tudja, a régmúlt is ide kötődik. Érzem. Legbelül.

Hiába labancozik dühödten apám, s gondolja-hirdeti: utálok Bécsben lenni. Nem így van. Minden magány ellenére nem így.

Valahogy zsong a fejemben minden. Impulzusok, gondolatok, versek-dalok. Eddig elzárkóztam, most kinyíltam. Érzem, változom. Felnövök. És harmincon túl leszek végre felnőtt. Hogy ehhez mi kellett? Házasság? Két gyerek? Távol az otthontól és a hazától? A szülői háztól?

Lassan érzem, látom, merre kellene menni, de nehéz az út. Mint mindenkinek. Vannak félelmeim, amik nagy árnyékként borulnak rám, de le kell gyűrnöm őket, hogy szabad lehessek.   

Egy ideje Bécsben találnak meg a halálhírek.

Manapság sms-ben jönnek, gyorsan, kíméletlenül, tömören. Ami jó is meg rossz. Jó, mert mit is kell cifrázni, később úgyis beszélünk róla. Rossz, mert csakígy, egy sms fomátumban? Néha elgondolkodom, jó ez nekünk? Az sms, a mobiltelefon, az internet???

Az első hír októberben jött, éppen sétálni voltam a gyerekekkel. A szokásos kör lovakkal. Éppen a Stephansdom előtt álltam meg, hogy megnézzem, hány óra. Bár tudnom kellett volna... Zúgtak a harangok. Délután 5 óra volt. Láttam, sms-em érkezett. Érkezett-érkezett, de halálhírt hozott. Fiatal fiú - kábé velem egyidős - halálhírét. Döbbenet. Szédület. Némaság. ÉS zúgó harangok. MiatyánkivagyaMennyekben.

A második nincs egy hete. Anyuval egyidős. A rák emésztette fel. Teljesen. Mint annak idején a nagybátyámat és a nagynénémet egymás után. Mind '52-esek voltak. Anyáink-Apáink korosztálya. Hamar, nagyon hamar. Remélem, ott, ahol vannak, megnyugodott a lelkük és újra teljes harmóniában vannak. Gyertya égett aznap este, hosszan és sokáig.

Soha ne adjuk fel és beszéljünk ki mindig mindent magunkból, ne hagyjuk bent a tüskéket. Ha a lélek egészséges, a test is jó kezekben lehet...  

Harmincon túl már másképp kelsz az ágyból. Nem pattansz, nem vagy kész kétperc alatt - najó, ez sosem volt igaz. A reggeli kávé már több mint megszokás. Jobb esetben jár hozzá valami étek is.

Harmincon túl már - jobb esetben - nem szívsz cigarettát, s ha néha belemész az éjszakába és a vodka mellé belekóstolsz, napokig súrolod a fogad hiába. De iszol, leginkább esténként egy pohár vörösbort. Harmincon túl... Mert az egészséges. Próbálsz sokat inni, egészségesen élni.

Valahogy mégsem javul a helyzet külsődet illetőleg. Vége lassan a "majd ha lefogyok"  fogadkozások idejének.

A szembenézés ideje kezdődik.

Pedig holvagyunk még a híres harminckettőtől és a krisztusi harmincháromtól, a hatvantól vagy mit tudunk mutatni a Polcz Alaine-s nyolcvanhoz vagy a szabómagdás kilencvenhez képest?

Ezért is ideje van a nőiességnek, az asszonykornak és az anyaságnak. Ideje felnőni. Ideje.