zúgaWolga

Marinéni hosszan gondolkodott, tépelődött, nemaludt éjszakánként és egyre maga előtt látta, ahogy a szél kicsavarja a maradék nyárfákat is. Egyet már elvitt a vihar augusztusban, egy kiszáradt és kivágták, de a két nagynyárfa még állt a kertvégében. Mindennap rákészült és mindennap megsajnálta a fákat. Elgondolkodott azonis, hogy meddig él egy fa, és sokszor eszébe jutottak a forró, tikkasztó nyarak, amikor jó lett volna a hűsítő árnyék, ami a szomszéd Katinéni kertjére hullott. Vitáztak is rajta eleget. Most bezzeg parlagon hever a föld Katiéknál, az ura régesrég a temetőben, ő meg még az almát se szedi le, így a hullottgyümölcs egész télire kiváló eleség a madaraknak. Néha Marinéni tyúkjai is átmennek lakmározni.

 

Lassan elfogy a tüzelő is — reccsent meg az ágy alatta hajnalban. Elfogy és nincsen pénz újra, a gáz meg drága. Ma szólok a Sándornak, mit lehetne tenni — fogadkozott, de napranap halogatta a telefont, biciklire meg nem ült télen. Sándor messze lakott, a faluvégen.

 

A pénteki bevásárlásból igyekezett hazafelé, amikor Sándor előzte meg a motorbiciklivel. Meglátta az öregasszonyt és megállt. — Adja csak Marinéni, elviszem én a szatyrokat — és kisegítette hazáig. Marinéninek jól jött, nehéz volt a szatyor, s évekóta nem látogatta már senki. A konyhában még pislákolt a tűz, a meggypálinka is előkerült, Sándornak megeredt a nyelve. Később elébekerült a téma a nyárfákról. Sándor húzódozott, sajnálta a fákat, de Marinéni megerősítette a szívét és kitartott. Kérte is Sándort, segítsen rajta, fél, hátha a házára dől. Aztán a férfinak eszébe jutott a Józsi, akinek motorosfűrésze van. Megitta még a kitöltött meggyet: — Jólvan, Marinéni, megbeszélem a Józsival. De osztoznunk kell a fán.

 

Még sokáig visszhangzott a fejében az ígéret. 

 

Közben a faluba is beköszöntött az újesztendő, Marinéni meg spórolósan, de égette a gázt a konvektorban. Egyszerű ebédeket főzött és sokatgondolt a nyárra, a veteményesre és a régmúlt dolgokra. Jenőre leginkább, s azokra a tavaszokra, amikor együtt ültették a fákat, kettőt a maguknevében, kettőt a gyermekeik után. Éva és Janika nagyon szerették a fákat, sokat játszottak körülöttük, és felmásztak rájuk, amikor még kicsik voltak. De ahogy nőttek a fák, úgy nőttek fel a gyerekek is, kiszakadva a szülői házból, hogy a fővárosba menjenek, aztán Évike tovább a tengerentúlra, ahonnan régóta csak egykét lapot küld a nagyobb ünnepekre. Két éve még azt se. Jani a legfájóbb pont volt Marinéni életében, őt fiatalon veszítette el. Jenő csöndesen halt meg, nem szenvedett sokat, Marinéninek is könnyebb volt. 

 

A fák tovább bírták, először a legkisebb száradt ki, aztán a legnagyobb kidőlt egy viharos éjjel. A harmadik sorsa pedig azon a szürke, ködös csütörtök délután dőlt el, amikor a Sándor hirtelen betoppanva a konyhába, Marinénit a sparhelt mellett merengve találta. — Üljön le, főzök egy kávét, Sándor — pattant fel a székről az öregasszony, és sietősen kávét készített. Sándor szokatlanul gyorsan kortyolta a feketét és fel is állt, megtörve a hallgatását: — Akkor szombaton jövünk a Józsival. Marinéni értetlenül nézett rá egy pillanatig. —Kivágjuk a fát! — mondta határozottan a férfi. — Tetszett kérni még a tavaly — tette hozzá védekezésül.   

  

A szombat hamar eljött és a szomszédok a hirtelen eltűnő fa helyét bámulták megdöbbenve. Kiszaladva a hidegbe egy pillanatig a motorosfűrész nyávogása is behallatszott a házba, ahol Marci a játékba mélyedve nem vett tudomást a külvilágról. 

 

Marinéni pár csepp könnyet dörzsölt el, amikor nem látta senki, majd bort töltött az emberek poharába az izzasztómunka után. Nem tudta, hogy mások is hozzánőttek a fához. Nem tudta.

 

Nem tudta, hogy Marci mennyire szerette a nyárfákat, nem tudta, hogy a Sajgó patak ezentúl hallgat, nem akar többet locsogni. És nem tudta — mintahogy Marci sem —, hogy azon a deres, verőfényes szombat reggelen a nyárfáról  készített fotó az utolsó lesz. A sokat susogó fa pedig, amelyik a barátja volt annyi éven át, azóta tüzelőnek szárad a sufniban Marinéninél és Sándornál a faluszélen.

 

Filmet nézni szeretek. Nemvagyok mindenevő/néző. A gagyi hálivúdi filmek ritkán érintenek meg és tudatosan kerülöm azokat. A horrorral és a scifivel sem vagyok nagy barátságban. Valahol ottragadtam a Csillagok háborújánál gyerekkoromban, amikoris nagy ranjongója voltam a Lukskájvókert játszó színésznek. Érthetetlen, miért... Pedig Harrison Ford mennyivel jobb... 

Nemszeretem annyira a művészfilm cimkét sem. Igaz ugyan, hogy filmszerető és rendszeresen filmnéző családban nőttem fel, amatőrfilmeztem is, és akkoriban még hittem a művészfilmben. Márminthogy létezik. Most másképp gondolom. Mi lenne, ha egyszer csak azt mondanák a képzőművészek: - Ez egy művészfestmény, művészgrafika, művész-szobor, azott  meg a szobor, a kép, a fotó, a kisplasztika stb. Alapvetően van jó film és rossz film, aztán réteg- és tömegfilm. Még számtalan lehetőség adott, hogy csoportosítsunk. De minek?

A jó film - legyen szó akármilyen műalkotásról - katartikus és hiteles. Mi a katarzis, sokan leírták már, nem mennék bele. Azonban arról, hogy pár napja láttam egy filmet, amellyel részem lehetett ebben, már sokkal inkább tudok mesélni.

Bernardo Bertolucci Oltalmazó ég című filmjét véletlenül láttam. Egy közepesen gyenge angol kosztümös-romantikus filmet fejeztünk be szombat este, amikoris elkezdődött ez. Már a film felütése is éreztette, nem lesz könnyű esti falat. Megüli majd a lelkemet és nemhagy aludni. Kissé vontatottan bontakozott ki a történet, de nem véletlen, énis éppúgy vontatottan sodródtam tova a filmmel. 

A történet egy házaspárról szól, akik a 2. világháború után Észak-Afrikába utaznak és mint utazók próbálnak saját ás életük válságán túljutni. Az utazó szó kulcsfontosságú, mert ők utazók és nem turisták, ők nem 2 hétre jönnek, hanem évekig maradnának. Valamiért jönnek, egy olyan sorsszerű élményért, amit itt vélnek megtalálni. Igazán a férj az, aki erre vágyik és talán ő az, aki gazdagabb is lesz ezzel az élménnyel, amit aztán a túlvilágra visz magával, míg a felesége sodródik vele, kissé öntudatlanul, megbomolva. Férje halála után pedig végképp elvesztve önkontrollját és célját, bolyongva sodródik, míg egy touareg ágyasa nem lesz. Aztán, hogy megmenekül ebből a helyzetből és visszatér abba a hotelbe, ahonnan a történet indul, az már tulajdonképpen mellékes. Mellékes és mégis meghatározó, jelezvén, mindegy hova jut eztán, merre hömpölyög tovább a léte. 

Rendkívül erős hatással volt rám a film, szinte órákig sokkolt, mondhatni katartikus élmény volt. Ez elég ritka manapság, így az ember megbecsüli, ha része lehet benne. Először is a főcímlista - hála a Dunatévének - legutolsó betűjénél is még meredten a képernyőt néztem, aztán utána se lehetett értelmes beszélgetést kezdeményezni velem. Hipnotikus állapotba kerültem, mintha részese lettem volna a történetnek. Szinte tapinthatóan éreztem azt a létállapotot, amit a film közvetített. Szédítő és megrendítő volt a lét igazi mélységeibe pillantani. 

Hogyan is lehetséges ez? 

Minden egyfelé tendál a filmben, minden a közös célt szolgálja: a csodálatos képek, a furcsa, ritmikus, hipnotikus afrikai zene, a vontatott történetmesélés, a metaforikus jelenetek, a színészek játéka, különösen John Malkoviché, aki olyannyira maga volt a szerep, hogy nem tudtam eldönteni, inkább ráillett, rendkívül közelállt hozzá vagy a szereppel való azonosulás volt tökéletes. Összhang és hitelesség sugárzott a filmből, nem a fikció, hanem az élet maga. 
           

Andris október eleje óta síelni tanul Óbudán. Amikor úgy döntöttem, hogy viszem, azután, hogy együtt elhatároztuk, járhat, sejtettem, hogy nem lesz könnyű, de nem tudtam, mivel jár majd.

Mivel jár hetente kétszer feszített tempóban - Budapestre autózni és egy órát síedzésen tölteni két kisgyerekkel. Mivel jár intenzíven jelen lenni és segíteni mindenben, tartani a lelket a gyerekben, hogy jólesz ez, csak juss el a lesiklásig és fontos erősíteni a lábadat stb. A kellő pillanatban bevetni a mindentmegoldó csokit (ami nem minden gyereknél működik...) és kezelni a hirtelen kitörő hisztiket. Nem mindenkinek sikerült, a tizenvalahányból decemberre öten (!) maradtunk. 

A sípálya mellett felfelé lépegető gyerekemet segítve nem gondoltam volna - pedig megmondták előre -, eljutunk odáig, hogy megtanul biztosan menni a cipőben és a lécet irányítani, kanyarogni és bármit kikerülni, hóekézni, bárhol és bármikor megállni és felvonózni. Karácsonyra ezt teljesítette, így az új évet megünnepelendő, Andris kipróbálhatta magát a havon is végre a műanyagpálya után.

A semmeringi kispályát felülről közelítettük meg, hogy együtt ereszkedjenek alá az apjával. A lesiklás nagyon jól ment, szépen kanyargott és rendkívül élvezte a csákányosfelvonózást - persze nem egyedül -, ami elsőre szépen ment. Tényleg igaz volt, megtanulta az alapokat. Estére már csak egy kérdés maradt bennünk: hogyan tanulhatott meg "ilyen jól sízni", ha nem tud felállni, amikor elesik...

Írhatnám a boldogújévet is, de nem hiszek benne. Mármint abban, hogy ez évhez kötött, ennyire szabályosan. Érzem, hogy a változások éve jön, minden tekintetben, de nem a naptári évforduló miatt. Persze már annyira mélyen munkál bennünk(/bennem is) ez a sztereotípia, hogy sokan elgondolkodnak és kívánnak és fogadnak és várnak és bizakodnak. Egy biztos - legalábbis számomra -, összegezni és értékelni egy évet hasznos és jódolog. 

Mintahogy jódolog, hogy újházba költöztünk, végre a miénkbe, és új szakasz kezdődött, nemkönnyen, nemtúlboldogan. De Ádám betegségéből tanulva és kicsit összébbhúzva, egymással többidőt töltve más minőségben folyik tovább létünk.

A gondtalan együttlétek lassan hömpölygő idejének vége, lassan 5 év után újra dolgozni kezdek és Ádám is beilleszkedik február végén a társadalom rá eső szeletébe. Oviba megy, remélem, gördülékenyen. :-))  

Első karácsonyunkra készülünk az újházban, mégsem sietünk, valahogy lassan, nyugodtan történik minden. Megvan már a 3 méteres fenyő (!) és a harcsa is estére. Nem kapkodtunk az ajándékok után és nem álltunk sorban a parkolóravárva vásárolni sietvén. Nem. Diana Krallt hallgatunk és együtt a család napok óta. Kell ennél több? Nem hiszem.

Stílenaht mindenkinek!

Lehullt az első nagy hó, 20 centis lett, ami néhány nap múltán igencsak eltűnőben van. Szenteste előtt egy nappal szitál az eső és enyhe légáramlatok suhannak. Pedig gyönyörű volt minden tisztafehéren és a -10 fokban ropogó hó hangja, a kristálytiszta levegő, a gomolygó lehelletek mindmind szánkózásra és sízésre sugalltak. Amiből utóbbi talán még hetekig várat magára.

Túl a télinapfordulón, túl sok hosszú estén, éjfélfelé rókát látni az ablakból, lompos ravaszdit, aki tyúkkal oson a falufelől az erdőbe. Csendben, hosszan kell figyelni és várakozni.

Egyegy végtelennek tűnő téliéjszakán kavargó gondolatok ülnek egymásmellett a sötét nappali csöndjében. A fehérség nem hozhat feltétlen tisztánlátást. Mi nehezebb? Vágyakozni arra, hogy fodrász legyen és este az ágyába feküdve ne a kliensek hajával álmodjon, hogy végre ne az ipari tengeren hajózzon csegevárás sapkájában kalózzászlót lobogtatva napmintnap. Vágyakozni arra, hogy gondtalan órákat töltsön a gyerekeivel nagy csukákat fogva, hogy legyenek tétlen vasárnapok, csendes csütörtökök. Nyugodt, hosszú ünnepek... Vagy vágyakozni arra, ami éppen elkerül, álmokban élni, menni akarni, zavaros gondolatokat kibogozni, rendet tenni és problámákat megoldani. A látszólagos nyugodtságot megbolydítani és a láthatatlan tétlenséget lerázni magáról.     

Hajnal felé az éjjeli zavaros kavargás lassan kitisztul és közös nevezőre jut, ahogy lélegzetvisszafojtva figyelik a rókát, amelyik újraésújra lopni jár a faluvégről.

Különben hogyan is lehetne recsiprok a szentiment?!

November 18-a utáni napok egyikén:

Isten éltesse az ovis nagyfiamat sokáig!!!

Gondoltam, írok pár szót a gyermekekről. Mostanság kevésbé találkozom a barátokkal, éppen a mobilom sem működik - bár ez nem olyan nagy baj :-) -, és nem vagyok jó társaság sem. Leszezmég ígyse, nemdebár?

András nemsokára 4 éves lesz. Beszél és beszél, jobbára be nem áll a szája. Mindig kommentál valamit vagy megfigyel, összefüggéseket teremt - például a sárgából és a kékből keverik a zöldet - és MINDEN érdekli, a bolygóktól Isten létéig minden a terítékünkön van. A memóriája igen jó, hamar megtanul verseket, dalokat és énekli is azokat nagy kedvvel, sokszor egymásután, nemmegunva. Múlthéten egyik napról a másikra elkezdett figuratívan rajzolni: házat, embert és biztosan színez már majdnemmindig a vonal mögött maradva, a kedvencei pedig saját elmondása szerint a lányos színek. Melyek azok? A piros, a bordó, a narancssárga és a rózsaszín. Hiába mondom neki, a színek azok színek, nem fiúsak vagy lányosak. Naponta biztosít nemmúló szeretetéről és nagyon igényli a testi közelséget, a gyakori kontaktust. Fél a sötétben, makacs, kitartó, nem feledi, amit megígértél neki és igen, szófogadatlan is tud lenni. Mindent megért, amit elmagyarázol neki, de a dac még erősebb és naponta összeméri kitartó erejét véges türelmünkkel. Nagyon szereti és féltveőrzi Ádámot, bár elkezdtek lökdösődni és verekedni, viszont órákig együttjátszanak egyegy szép szombat délelőtt. Síelni tanul heti kétórában - csak az a fránya felfelé gyalogolás nelenne (!) - és zeneoviba is jár. Jó a ritmusérzéke és minden zene felé nyitott. Érdeklik a nyelvek és jó érzékkel utánoz angol és német mondatokat. Hatalmas vágy és szeretet van benne a kisbabák iránt, egész tavasszal azt hajtogatta, hogy ősszel kistestvére születik. Ismeri a halál fogalmát, amennyire kell, idén ősszel először volt temetőben világítani, és a minap megkérdezte: - Anya, ha meghalok, újraszületek majd a Földre? És az ehhez hasonló kérdések fölött pislogva nézünk egymásra az apjával, "honnan merítette ezt a gyerek" kérdésével a szemünkben.

Ádám végre túl van a betegségen, azt is írhatnám, nagyonél. Még a kórházban három hét alatt megtanult beszélni, azóta nem hagyja abba. :-))) Szépen megy neki, bár még a mondatszerkesztéssel és egykét szóval, nyelvtani szabállyal gondjai vannak. A szemüveg helyett szemügét; anya autója helyett anyájé autóját mond stb. De nincs beszédhibája - ahogy a bátyjának sem és korához képest széles a szókincse. A mozgása néha még bizonytalan, de egyfolytában jönmegy, futkos, tipegtopog, izegmozog, ugrál. Evés közben képetelen egyhelyben megülni, ha más nem, a lába vagy a válla folyamatosan jár. Bár szépen evett már, újra etetni kell. Kedvencei az autók és a vonatok, azokkal képes órákat játszani. Ő is szerepjátékozik, mindegyik legófigurának neve és identitása van. Október végéig legelte a málnát a bokrokról és vadászta a folytonérő eperszemeket. Sokkal nyitottabb az ételekre és vállalkozó szellemű, bár a tejberizst ma sem hajlandó megenni. Biztos kézzel fogja a ceruzát, szép csigavonalakat rajzol, de a színezés még nem érdekli. A bátyjára felnéz, mindenben követi és utánozza, minden csibészségben benne van. A puszija mindent megér, ő is bújik, de önállóbban alszik el. Andrissal együtt követeli a napot a mese után, és ő is lelkesen meséli, mi történt vele aznap. Ha nem hagyjuk szóhoz jutni, a szánkat megfogja, végső elkeseredésében sír. Sértődékeny, a hiszti nagymestere, bár eleddig a földönordítással még semmit nem ért el. Imád táncolni és elkezdett énekelgetni. A bohóckodás lételeme, szinte mindig benne van; a mosoly, a vidámság és a móka lengi körül a nap nagyrészében.

Mostanában eléggé rendszertelenül olvasok, aminek oka, hogy mindent egyszerre szeretnék, s mivel ez nem megy és kevés az időm, nem az egyiket a másik után elv szerint teszem azt - ami eddig oly kiválóan bevált -, hanem párhuzamos olvasásra vetemedtem. Mintha sürgetne az idő, olyan érzés ez, mintha lemaradnék valamiről, ami nagyon fontos nekem.

Az egyik vonulat, ami pár éve érdekel, az a beszélgetőkönyvek halál előtt álló emberekkel és a memoár-kötetek. Ilyen volt Singer Magdolna Partitúra - Utolsó beszélgetés Polcz Alaine-nel és a jelenlegi Cseh Tamás - Bérczes László beszélgetőkönyve. Időben a kettő közé esett Albert Györgyi, akivel szintén sokat foglalkoztam. Polcz Alaine sokat tudott a elmúlásról, mégsem mondható, hogy felmentett lett volna a halálra készülésből. Ennek stációi és a régmúlt bontakozik ki a kötetből. Megrendítő és elgondolkodtató utazásra vitt.

Bérczes László könyve hasonló, mégis más, ami Cseh Tamásból indukálódik. Nem nagyon hallgattam Cseh Tamás dalait és nem is nagyon foglalkoztam vele mint személyiséggel. Most utólag látom, kellett volna. Persze nem késő sosem, csak már élőben nem fogom hallani, s ezt igen sajnálom. A meghatározó alaphang az őszinteség és a hitelesség. Cseh Tamás ízigvérig hiteles figurája a magyar könnyűzenének, dalnok, az utolsó énekmondók egyike.

A másik fontos vonal Updike. Amióta Updike-ot olvasom, monthatni érdekel Amerika. Igazából két személynek köszönhető ez, a másik Bob Dylan. A bobdylanek értelmiségi Amerikája (Bob Dylan: Krónikák) és az Updike-i vidéki élet az, ami magába szippant, olvasásra késztet. Kezdtem a Gyere hozzám feleségül-lel, a Nyúl trilógiával folytattam - még adós vagyok magamnak a 4. és 5. Nyúl-kötettel - és most járok másodszorra Eastwickben (ld. az ősszel megjelent utolsó Updike regényt: Az eastwicki özvegyek). Updike hömpölygő és részletekben igen gazdag világa újraésújra magával ragad.

A kettő között pedig elfogyasztok pár Háy Jánost (Házasságon innen és túl, A gyerek), Márait (Eszter könyve) és Was Albertet (A funtineli boszorkány), Csernus Imrét (A nő, A férfi, Ki nevel a végén?) Popper Pétert (Válság és megújulás - Siva nevető tánca) és Müller Pétert (Varázskő, Titkos tanítások) a teljesség igénye nélkül.

Pár hete pedig, amikor a Fókuszban megvettem egy közeli családtagomnak a Karamazov testvéreket, erős vágyakozás fogott el, hogy belefogjak újból. Először azonban rendet kell teremtenem az ideiglenes éjjeliszekrényemen, amit elborítanak a párhuzamosan olvasott könyvek.  

"Tapasztalod a napok és az évszakok váltakozását: ez a külső idő, melyet az óra egyneletes mozgásával mérhetsz.

Tapasztalod személyed testtelen tartalmainak váltakozását: ez a belső idő, melyhez mérőeszközöd nincsen, a külső időhöz képest hol gyorsan, hol lassan múlik.

Belső idő játszódik le az állatban, növényben, ásványban is, ahogy változó jelenségeika változatlan létezésre árnyék-csipkékként rávetődnek.

Az élettelen erők működésének egymásutánja: világfolyamat-idő.

Az emberiség egyetemes áramának hullámzása: történelmi idő.

Ezek mind jelenség-idők, csak a változó és véges tünemények sorozatából alakulnak. Más természetű a teljes-idő, mely a változatlan, végtelen isteni működést tartalmazza. A világteremtés, világfolyamat és világvég a teljes-időben rejlik; a jelenség-időben a vég nem fog elérkezni soha, ahogy a teremtés nem történt benne semmikor és ahogy a létezés sem fér bele, csak annak számtalan keletkező-pusztuló megnyilvánulása. A jelenség-idő minden percében egyformán jelen van a keletkezés, folytatódás, pusztulás, mint véges mása a végtelen teremtésnek, létezésnek, ítéletnek; de a teremtés, fönnmaradás, végítélet nincs meg benne. A jelenség-idő nem végtelen, mégsincs kezdete és vége, akár a körnek. A teljes-időben a teremtés a kezdet, a fönnmaradás a közép s az ítélet a vég, s ezek benne éppúgy egybeesnek, ahogy a pontban egybeesik a plusz- és minusz-végtelen s a kettő közötti távolság. A teljes-idő, mint minden változatlan-végtelen, pont-szerű; s a számtalan fajta jelenség-idő közelebbi vagy távolabbi körként övezi."

(Weöres Sándor: Idő = A teljesség felé)

Eltelt egy év és a külső idő szekere tovagördült, a számlap mutatója 32-ről 33-ra fordult. Íme, énis a krisztusikorba értem. Már ahogy mondják ezt. Bár sem Krisztus, sem pl. József Attila nem érte meg a 33. születésnapját. De azért mondjuk így.

Számvetést nem készítek és nem váltom meg a világot sem. Benső időm mostanság sokat változott, ki tudja hol tart mutatója, s lehet, tényleg igaz, hogy segítői őrangyalaim most hagynak magamra igazán az élet tengerében.  

Lassan eltelik a nyár. Mi még nem voltunk nyaralni, eztán megyünk, idén is kimarad a tenger és irány Erdélyország. Elsuhant a nyár, súlyos és megterhelő időszakot hagyok magam mögött. A fele még Ádám betegségével telt, a fele az emelet elkészültével.

Ádámmal május végétől háromhétig gazdagítottuk a Heimpálkórház neurológiai részlegét. Ugyanis ott végre kiderült, nem a hasa fáj/t szegénynek, hanem gerincvelő-gyulladása volt. Az alig járó Ádámmal kezdtük újra és csináltuk végig napnapután. Hihetetlen energiát kaptam, és azóta sem értem - vagyis sejtem -, honnan volt akkora önuralmam, amit még az orvosok is csodáltak. Éreztem én mindkettő MR-vizsgálat előtt-alatt, hogy nem lehet ennél nagyobb baj Ádámmal. Pedig keresték és gyanakodtak és kutakodtak, amíg el nem indult a gyógyulás. Lassan, nagyon lassan. Türelem, végtelen türelem kellett. Amit megkapott a kedves nővérektől, az orvosoktól és a családtagoktól! Mindenkinek köszönjük!

Nemrég tomboló, szélviharral jött a front éjszaka és félelmetes erejű széllökések meghajolni késztették a "nyárfáinkat". Egy, az öregek közül, nem bírta, szemünk láttára döntötte ki a szél. Hirtelen tűnt el és örökre, hiányzó nyomot hagyva a tájon, ahogy apám hagyott itt bennünket nemisolyanrég. Még nagyon friss, de tudom, egyszer hozzászokik a szemünk ahhoz, hogy csak három nyárfát lásson.  

Hetedik hete fáj Ádám hasa, vírusfertőzésnek indult, aztán jött a fosás, a fájdalmak, a nemalvás, az ülninemakarás, sehol semmire, míg végül odáig jutottunk, hogy nem nagyon jár, azt is igen furcsán, többnyire fekszik egésznap, lassan 3,5 kilót fogyott. Fekve etetem-itatom és a karunkban van, ha fáj, éjszakánként leginkább és nem alszunk. Teljesen kicserélték.

A leváltott háziorvosunk a negatív széklet után azzal nyugtatva önmagát és próbált meg engem is, hogy pszichés probléma, anyuka, beszélgessen a gyerekkel. A leendő háziorvosunk meg sajnos tanulmányi szabadságon volt.

A gasztroenterológusunk folyton gondolkodik, míg végül Ádám féligmeddig kiszáradva kerül a Tüzoltó utcai Gyerekklinika sebészetére május elseje estéjén, ahonnan aztán egy sor megaláztatás és odanemfigyelés következtében egy héttel rá péntek este menekülök a gyerekkel haza. A sok negatív vizsgálat eredményeképpen: anyuka, tartson normaflore-kúrát a gyereknek! - felkiáltással engedett utunkra az osztály egyetlen sebésze a sebészeti 24 órás ügyeletének 12. órájában - ez nem sebészeti eset - szétttárván a karját.

Ennél jobban már nem is tárhatta volna, doktorúr, de ha azt a tervezett irigoszkópiát nem halasztja el, nem kapott volna Ádám feleslegesen megint kétlórugásnyi antibiotikumot és nem szenvedett volna újra többmint 2 hetet. Ugyanis a sok ezután következő, az I. sz. Klinikán végzett vizsgálat közül, végre (!) ez a bélfeltöltés és röntgennel fényképezés lett nem negatív eredményű. Szépen haladtunk ezen a klinikán, minden flottul ment, kellemes légkör, kedves orvosok, gyors vizsgálatok, míg tegnap eljutottunk a sztárgasztroenterológushoz - megjegyzem véletlenül, én nem akartam hozzá, vagyis őszintén titkon reméltem, de most már látom rosszul tettem. Ugyanis irigoszkópia után egy sebészdoktor hívta fel, hogy vizsgálja meg Ádámot, mivel endoszkópia kellene neki. A tegnapi baljós nap délelőttjén el is jutottunk hozzá. 

Amikor is - nem kötözködésből, ahogy ő mondta -, de miért nem megyünk vissza a Tüzoltó utcába az xy doktornőhöz - aki mellesleg nem is látta a gyerekemet, nem tudott 2 emeletet liftezni, mert Ádám nem akut eset, és telefonon konzultált az ittésmost nemminősítem sebésszel. Mert milyen jó szakember. És miért nem megyek vissza a csak gondolkodó heimpáloshoz. Na miért is??? Talán mert múlt héten a vérvételt tartotta az összes lehetséges vizsgálatnak a részéről! Ezután jött a nemcsakénvagyok a városban jószakember... Még fel sem ócsudtam a megdöbbenéstől, amikor közölte kioktatólag, hogy az endoszkópia gyerekeknek másfél órás altatásban készül és nem egy egyszerű vizsgálat. Naekkor kellettvolna megkérdezzem - de ilyenkor nem vág az agyam meg amúgy sem vagyok ilyen -: Mennyibe kerül ez doktorúr??? Aztán pontot tett a végére azzal, hogy a nemtudommilyen vastagbélbetegség, ami az ő szakterülete, nem szokott előfordulni 5 éves kor alatt és különbenis 4-5 hónap a kilalakulása, vagyis megtudtam, hogy eza hathét kutyafasza volt. Talán fertőzése van a gyereknek!??? Vagy fertőzésecske, nemigaz? Nemkívánom a kedves doktorúrnak, hogy az ő gyereke kerüljön ilyen állapotba! Aztán nagykegyesen adott egy időpontot 2 hét múlvára - mert ő szabadságon és konferenciázik - az endoszkópiára, különben is a gyereknek jó a keringése, a szíve, mi az a két hét neki, amúgy meg hagyjuk abba a diétákat és lássuk a medvét. Mert az én gyerekem hetedikhete nemmás, mint egy kísérleti alany. Lehet, hogy rossz napja volt a doktorúrnak, mert szabadságról hívták be helyettesíteni, de ha Bob Dylannek van rossz napja - mint talán anno egy éve -, az csak egy rossz koncertbe kerül és annak az árába, ez viszont a gyerekem állapotának romlásába és bele sem gondolnék, hogymég mibe kerülhet... 

Betelt a pohár, elég a megalázó, nagyképű, empátianélküli orvosokból! Eddig orvos a gyerekemnek nem nagyon segített, kivéve a jóismerős által ajánlott neurológust, aki bár nem talált neurológiai problémát, felkarolta Ádámot és teljes-részletes kivizsgálást kezdeményezett újra! Neki köszönhetjük az irigoszkópiát és az előrelépést. És kivéve egy nővért a sebészeten, aki tényleg tett Ádámért nemkeveset. Honoráltam is.

Holnaptól másvilág lesz. Most én borítom rá az orvosokra a kálváriánkat, Ádám szenvedését, állapotát. Én csapok az asztalra, ha kell és készítem a borítékokat. Kedves rokonunk által - amiért nem győzök eléggé hálás lenni neki - előkészítve megyünk a Heim Pálba, mert másképp a kedves magyar gyermekorvosok - tiszteletakivételnek - megvárnák, amíg akut esetté válik a fiam, hiszen olyan jó a vérképe, a keringése, a szíve. Csupáncsak elfogy közben és járásképetelen lesz, a fájdalmakról nem beszélvén, ugyanmár anyuka, beszélgessen el egy kicsit a gyerekkel és tudnak még várni egykétháromhetet, hónapotévet...       

Marci az ágyon elnyúlva figyelte, ahogy közeledik a tavasz. Már nagyonvárta, hogy kimehessen bóklászni az udvarra és a benti kisollójával levághassa a gazt, a frakkos nyesőollót utánozva. A tavasz hólepte szárnyakkal repült fényt és meleget hintve körbe, hogy a bimbók kifakadjanak és harsányzöld legyen újra a táj. Jutott a három hatalmas nyárfára és a kicsinyükre is. A hajnal fénye vissztükröződött a törzsükön és hajladozva adták tovább a hírt: ittatavassssz, ssssssssz. 

Marci letörve és kétségbeesve tapasztotta kis arcocskáját az ablakra aznap délután. Esett a hó, nagypelyhekben hullott. Bezzeg Mikuláskor hiábavárták. Demost ittvan és nemkellene. - Anya, mikor lesz már tavasz? Megint esik a hó? Hiába nyugtatás, hiába minden, nekikeserdett.

Azért mégis belopózott újra és virágszirmokat szórt a tájra, hogy nyíljon az aranyeső, hogy sárguljanak a nárciszok és virítson az ibolya. Marci minden virágot számontartott, mindnek ismerte a helyét. S ahogy fokozatosan zöldbe borult a kert, a közeli erdő és a szántók, úgy kezdett susogni a három nyárfa a kicsinyükkel. - SSSSSSSS, SSSSSSS, SSSSSS, sssssz, hová mész mareggel Marci? - Óvodába, ma is - felelte Marci a reggelijáték mellől felnézve. - Csrrrrr, csrrrr, hát te nem tudod, hogy odamegy már mindenreggel mióta - csobbantott Sajgópatak a kertvégéből.

Mikor délutánonként hazajött, elsőútja a tornácra vezetett, leült a szélére és lábátlógatva vidáman intett susogó barátai felé. - Hogy vagytok, mi történt, amíg nem voltam itthon? - Csrrrrr, csrrrr, Katinéni krumplit vetett és megkapálta a borsót, Pistabácsi meg már koránreggel elesett a biciklivel a boltból jövet, meg is szidta Juliskanéni, miért ivott pálinkát! A kis Katinka ma nem ment óvodába, mert fájtlalta a hasát, ám igazából nekem megsúgta, hogy csak velem akart lenni és gátatépíteni. Lacika meg egy kiscsirkét úgy megnyomorgatott... - SSSSSSSS, SSSSSSS,SSSSS, ssssz, csend legyen, te locsogó, Marci nem erre kíváncsi. SSSSSSSS ma kinyílottak az első írisssszek és dong a mező a méhektől, az akácok édes terhüket ringatva integetnek a túlpartról. Nemssssokára itt a finom bodzassszörp ideje és ha pirosssfejű pipacsot látsz majd, hamarosan velünk leszel napközben is.

Így beszélgettek napmintnap, várva az éltető esőt, a drága napsugarakat és a fellegeket hajtó hűsítő szellőt. S ahogyan reggelenként egyre többet susogtak a nyárfák és cserfes Sajgópatak szája be nem állva csobogta a híreket, olyan észrevétlenül jött el a nyár és hajlott a későmájus koranyári júniusba, hogy Marci megkezdje első iskolaelőtti és utolsó óvodautáni szünidejét. 

Immár többmint egy hónapja, reggel ha kinyitom a szemem, a napfelkeltétől vörösfényű fák törzsére téved a tekintetem. Lassan zöldbe borulnak, de még mindig csodaszépek és egyrejobban életerőt sugárzók. Az éjszaka fényei is házunk vendégei, a telihold a tükörfényes lapon csúszva érkezik meg hozzám, hogy aztán egy másik ablakon át fölébresszen álmomból, mint a zavaró lámpafény. 

Napfényben gazdagon napról napra menetelünk a tavasz felé, első tavaszunk felé az újban, ami már kellemesen megszokottá, otthonossá vált. Ablakaink - függöny híán - kitárulkoznak a világ felé és a világ beömlik rajtuk egészen. Még hátra a veranda, kert, emelet, mi mégis belaktunk egészen, azért titkon remélvén, elkészülünk egyszer.

Hamarosan irányt vált az életünk.

Egyelőre innen járok oda napmintnap, de néhány hét múlva onnan jövök majd ide nemmindennap. A délről északra irányt északról délre, délnyugatra cserélem. Vajon mennyire változik majd meg az élet?

Azt mondják, nem mindegy, hogyan alszunk, merre fekszünk, hova néz a lábunk. Az északi féltekén állítólag illik fejjel északnak aludni, de a feng-shui szerint meg a nyílászáróknak merőlegesen. Namost mi van akkor, ha történetesen több is van belőlük és az északi irányt is betartanánk, ráadásul bemérettük a házunkat és nem akarunk se vízérbe, se Hartmann-hálóba, se egyéb sugárzásba feküdni. Hova is tegyük akkor az ágyat, ha picike a szoba??? Mérlegeljünk okosan. Valahol középen lesz a megoldás. Ha mégsem megy, engedjük be a kutyát, és ahova telepszik, ott legyen az ágy. :-)))

Lánykoromban az IbolyaLakban Klotildligeten Remus, a kutyánk - nem, nem Rémuszbácsiról neveztük el - az ágyunk fejébe feküdt le, ha beszökhetett. Ott jóhelyen aludtunk. Viszont a szülői házban Herceg, a szuperkandúr - sajna már nem él, helyette egy vörös Jároszláv játssza a macskaszerepet - igencsak szeretett az ágyam végében aludni. Nem is aludtam jókat ott soha.  

Meghatározó lehet, merre és hogyan megyünk, napi ritmusunk hogyan alakul, hol és milyen minőségben alszunk, és pihenünk-e valójában.

A költözéssel alaposan megváltozik minden. Máshogy alszunk, máshol mosdunk, másfelé járunk és más ritmusban élünk. Máshol főzök, máshová pakolok, máshol olvasom a könyvet és máshol játszom a kicsikkel. Megértünk a változásra nagyon, igennagyon. 

Irány észak, északnyugat...  

Idén megbarátkoztam a buckákkal. Azt nem mondanám, hogy hosszúéletreszóló barátságot kötöttünk, de már nem utálom teljesszívemből. Nem, mert nem tehetem meg. Amikor beosztjuk, hogy ki sízik délelőtt és ki délután, mert váltjuk egymást Andris mellett, akkor ha véletlen együtt csúszhatunk végre, az feltétlen kihasználandó. Így elkezdtem barátkozni a buckákkal, amelyek az egésznapos hóheséstől valának, és rájöttem, hogy nemisolyan ellenségesek, bosszút forralók és belénkakaszkodók, mint azelőtt. Szeretni kell őket és megszelidülnek.

Egyébiránt csodás időnk volt, leginkább hétágra sütött a nap a turrachi hegyek közt. Karintia megint bizonyította, hogy igencsak napsütötte tájék. Rengeteg pálya - párat ki se próbáltunk -, kényelmes ülőliftek, némelyik ülésfűtéssel (!), gyönyörű kilátás, hétközben kevés ember és majdnem pályaszállás. Milyen is az? Kicsit gyalogolsz a síléccel az irtó kényelmes bakancsban, és már csúszhatsz is lefelé egy kékpályán. Vissza ugyanúgy. Cserébe nem kell autózni.  

Mindenhol méteres hó, a házak mesebeliek, hosszú jégcsapok függnek az ereszeken. Bent ropog a tűz, izzik a szanuna, gőzölög a rumostea és csak a könyvpapír sercegése hallatszik, ha lapozol. Kint csend, nyugalom, suhanás. Ha megállsz, a madarak és mókusok zaja szinte elvész a csöndben. Amit ellensúlyoznak a hangos, vidám esték, a közösen készített vacsorák, a kifeszítettlepedőre vetített filmek és a játék. Egy hét nyugalom, sízés, aktív kikapcsolódás és társas együttlét. Ajánlom mindenkinek!

Talán eltűnök hirtelen.

Akár az erdőben a vadnyom.

Elpazaroltam mindenem,

amiről számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet

szem-maró füstön szárítottam.

Bánat szedi szét eszemet,

ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát

a vágy, mely idegenbe tévedt.

Most rezge megbánás fog át:

várhattam volna még tiz évet.

Dacból se fogtam föl soha

értelmét anyai szónak.

Majd árva lettem, mostoha

s kiröhögtem az oktatómat.

Ifjúságom, e zöld vadont

szabadnak hittem és öröknek

és most könnyezve hallgatom,

a száraz ágak hogy zörögnek.

/József Attila: [Talán eltűnök hirtelen...]/

Apámnak, akinek a szíve ma délután nem bírta tovább. Megállt örökre. Apámnak, akivel annyit vitatkoztam, de szerettem. Apámnak, aki nemzett és felnevelt. Apámnak, aki mellettem volt a nehéz időkben. Apámnak, aki éppen három éve ezen a napon már a kórházban várta, hogy megszülessen az unokája. Apámnak, aki maximalizmusától késztetve nem lassított és nem vigyázott. 

Apa volt. Férj volt. Népművelő volt. Könyvtáros volt. Tanár volt. Pedagógus volt. Nagyapa volt. És ember volt.  

Apámért égjen ma a gyertya, apámért szóljon az ének, apámért mondjuk az imát. A lélekért, hogy békét és megnyugvást leljen, aki ma reggel még az apám volt.

Mióta hazajöttem – és a fiaimmal sűrűn koptatom a Palotanegyed járdáit –, még élesebben megmutatkozott előttem a különbség. Pedig nem a Havannán élek. De ha végigmegyek a Rákóczi úton vagy ráfordulok a Kiskörútra, nem repes a szívem a látványtól. Olyan szmogot szívnak be a kicsik is, amit senkinek sem kívánok, és valahogy sokkal nagyobb a szürkeség is az egyre színesedő világban. Az emberek figyelmetlenek, kelletlenek, szemtelenek. Nem segítenek a babakocsison, nem adják át a helyet az öregnéninek sem. Nembaj, lesznek ők még öregnénikbácsik és kocsittoló anyukák-apukák. Bizony. Ha néha villamosra ülök, még lyukasztani se jutok el pár lépéssel odébb, akkora a tömeg. Segítségről nem is álmodom. Metróra szállni kétgyerekkel pedig képtelenség.

Nagy a szemét, a járdák kutyapisitől és galambpiszoktól bűzlenek, az autók elfoglalják a gyalogosok terét, s van időszak, amikor képtelenség parkolóhelyet találni. A kapualjak a kukáktól illatoznak, jó magyar szokás szerint, pedig sokszor lenne máshol is hely. Lassan keresve se találok utcai szemetest, csak a szépzöld kutyavécék vannak teletömve a városi hulladékkal. Ritka a mosolygós, elégedett arc, a kedves tekintet.

Nemmintha odaát lenne a Kánaán. Nem és nem. Csak tisztaság, rend, önbizalom. Udvariasság, kedvesség, odafigyelés.

De nem nyavalygok és nem siránkozom. Teszek én is a városomért, míg itt élek. Nem dobom el a szemetet, nem parkolok a tilosban. Nem tartok kutyát és szelektíven gyűjtöm itt is a hulladékot. Mosolygok a szembejövőre, beszélgetek a parkban, átadom a helyem a villamoson és segítek a babakocsis anyukának a patika lépcsőjén a duplaajtó kinyitásában. Eleget küszködök vele énis. De jólenne, ha nem lennék egyedül. Néha érzem, nem vagyok egyedül.

Ma, bécsi tartózkodásunk utolsóelőtti napján — míg a gyerekek aludtak —, elbúcsúztam a várostól és bementem végre a lépcsős temlomba. Csodaszép picike kis templom. Gyönyőrű színes üvegablakokkal és karcsú, magas boltívekkel. Majdnem egyedül voltam. Elmondtam egy Miatyánkot és gyújtottam egy gyertyát. És megfogadtam, hogyha megérem a 64. születésem napját, akkor visszatérek ide és gyújtok mégegy gyertyát. Akkor érek majd el Kosztolányitól Nemes Nagy Ágnesig.

Ezt ma délután képernyőre vetettem, ha esetleg az évek súlya alatt feledném. Ha pedig már nem itt leszek, kérem a családomat, jöjjenek el és emlékezzenek énreám. Mindörökkéámen.

Történt egyszer - egy nagyvárosban, hogy Don Michele felesége pár értékes Versace táskát egy nejlonzacskóba rakott és betette a szekrényébe. Aztán eljött a költözés-festés ideje és csak a táskászacskó maradt a kiürített lakásban. Ott feküdt a sötét szekrény mélyén, amíg egy kéz ki nem nyitotta a szekrényt szatyrot keresvén. Don Michele mindenese, Marius biztos és határozott mozdulattal rázta ki a pár értékes táskát a földre. 

Aztán a táskáknak nyoma veszett.

János a telefont a fülétől eltartva vezette a kocsit. Annyira süvöltött Don Michele felesége. - Hol vannak a táskák? Mondd meg az embereidnek, hogy felsorakozva hozzák vissza a táskákat még ma. Ha még az enyém lenne, hagyján, de Don Michele lányáé, aki tisztíttatni hozta a táskákat a városba. János nem hagyta annyiban, a maga embereit védte, de a Marius fajtájáért nem kezeskedethetett. Ismerte őket, mint a rosszpénzt.

János bosszankodott, fel is hívta az embereit, akik mit sem tudtak a táskákról. Még meg is üzenték Don Michele feleségének, hogy nekik holmi flancos táskák nem kellenének, mert az ő asszonyaik hogyan is néznének ki azokkal a zöldségpiacon a falujukban, és bizony, ha elvinnének valamit, az értékes lenne. János aztán Mariust vette elő. Legyenek meg a táskák, ha a világvégéről kerülnek is elő. 

És lásscsudát! Mikor János délután Don Michelével beszélgetett megjelent Marius két embere, Daniel és Samuilâ kezükben a táskákkal mosolyogva sompolyogtak. Mégcsak nem is szégyenlették magukat. János meg rájukpirított: - Fiúk, mint a szarkák, összeszedtek mindenfélét? Akkor most ittmaradtok egy nap közmunkára. De Daniel és Samuilâ hirtelen nem értek rá, menniük kellett sürgősdologra.

János Don Michele feleségének csak ennyit mondott: - Látod, a te honfiaid! Amire Don Michele felesége nagyon haragos lett.

János felesége pedig elgondolkodott, és látta magaelőtt a két szarkát, amint hazavitték az asszonyaiknak a drága táskákat, megnyugtatván őket, azok már nem kellenek Don Michele feleségének. Az asszonyok nagyon megörültek, rögtön ki is pakoltak olcsó, párcentes táskájukból és berendezkedtek a drága kelmékben. A kopottas szőrőket elsimították, nedvesruhával kicsit megtisztíották és gondosan berakták a megrepedt rekeszekbe a mindennapi szükségeket. Amikor is szaladtak haza férjeik: - Asszony, add a táskát, mert vissza kell vinni, Don Michele felesége őrjöng. Azok pedig csalódottan pakolni kezdtek, mire a türelmetlen férjeik kiborították a táskákat és szaladtak Don Micheléhez.

Következő vasárnap Don Michele megkérdezte Jánostól, hol vannak Marius emberei? Volt okuk távolmaradni. Templomba mentek, mert odajártak, mindenvasárnap. Pár Miatyánk és az Istentisztelet végére már tisztának érezték magukat, és nem is értették, hogy János felesége miért is botránkozott meg annyira a történteken.

Többmint egy éve, hogy megérkeztünk az alig öthónapos Ádámmal és nemsokára elmegyünk a majdnem hároméves Andrissal. Természetesen Ádám közben több, mint másfél éves lett. S Andris alig volt több másfél évesnél, mikor idejöttünk. (Mekkora is a korkülönbség köztük? :-))

Nyáron jöttünk, meleg, forró volt a város, mégis enyhet adó szellő fújt sokszor a csatorna felől. Nagy volt a város, idegen és ismeretlen.

Most ősz van, nyirkosesős, hideg novemberi szeptember. A szél a csontomig hatol, a szemerkélő eső eláztat. Nagy a város, egyre nagyobb, de meleg, ismerős utcákkal, házakkal és a játszóterek visszatérő arcaival teli.

Ádám még ülni se tudott, de őszre felállt és télen elindult. Mostmár rohan és UTÁNOZ. Mindent. Andris tavasszal a kanyarcsúszdára mászhatott, megtanult enni, összetett mondatokban beszélni, mesét hallgatni és nyáron bilibepisilni. Ősszel óvodába megy.

Ha kinyitottam az ablakot, beömlött a városzaja, ha becsuktam folytogató némaság vett körül. Most becsuknám az ablakot, mert folyton lármázó fiaim felverik az udvar néma csöndjét. És kinyitnám, hogy halljam újraésújra a szembeni kocsma nyikorgó ajtatját.

De nem teszem többé, mert vár Budapest, család, barátok és a készülő ház, hogy ottérjen a karácsony.

Az egyik szemem sír, a másik nevet. Mint a mesében. De elmosolyintom magam.    Ittavége, fusselvéle. Isten véled Bécs! 

Szeretem az őszt. Mindig is szerettem. És a változatosságot, ahogy az évszakok követik egymást. Azt, hogy a kemény tél után jön a lágy tavasz, és ahogy a tikkasztó nyár után a frissítő ősz. Szeretem a hideg, csikorgó, havas teleket, jól felöltözni és suhanni lefelé a sípályán. Forraltbort inni és kicsit fázni. Szeretem, amikor már langyul az idő, pattannak a rügyek és lekerül a nagykabát végre. Szeretem a forró nyárestét, az élettől duzzadó természetet. Leginkább mégis az őszt szeretem. A még meleg nappalokkal, a hosszú-éles fényárnyékokkal, a hűvős reggelekkel és a gyönyörű őszi színekkel.

"Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét."

Nem szeretnék folytonos nyárban vagy télben élni. Kell nekem a változatosság! Hogy pörögjön az időkerék. Egyre rövidülnek az évek, évszakok, hetek és napok. Pereg a film. Az állandóság és a változatosség helyes arányát megtalálni volna jó! Máris a kezemben lenne az élet egyik kulcsa.

Még a csillaghullós és holdfogyatkozásos augusztus előtt a bécsi Arenában jártunk. Készültem is a Stadthalle után, hogy nagy lesz és modern, de kicsi volt és régi. Szecessziós. Massive Attackhoz híven egy régi gyár udvarán. Koncert? Nem. Előadás, show.

Mi taxival érkeztünk, eléggé fura helyzet volt, mert az emberek metróval jöttek. Aztán a bejárat, rajta a graffitik, a sörtbortáruló bódé, a feketeruhás közönség, a fűszag, a kiloccsanó olcsósör, a leszbikuspár előttünk más közegbe terelt. Igazi hamisítatlan koncerthangulatot teremtett. 

A hajdani belső gyárudvar és a karcsú, kőbőlrakott kémény a múltat idézték, a mostani berendezés azonban tipikusan romkocsmás hangulatot teremtett. Deazért a jegyellenőrzésnél az esernyőmet elvették. A legszebb piilanat az volt, amikor egy juliuszmejnles zacsira ültünk a nedves fűbe - délután úgy szakadt, hogy a schottenringi metrómegállóból negyedóra után futottam csak át az 1-es villamos megállójába, zötykölődtem egyet és így is ronggyáázva értem haza - és vártuk, hogy végelegyen az előzenekarnak. És akivel érkeztünk lelépett sörért, aztán csak a koncert végefele tért vissza, mert egy hercegnővel (!) csevegett és verekednie kellett, hogy átengedjék a tömegen. 

Jó helyünk volt, csak kicsit sokan lettek közben. Éscsak azt tudnám feledni, amikor sokadszorra a lábadra lépnek, odébbtaszajtanak és leöntenek.

A zenét vénásan kaptuk. Ahogy megszólalt, lüktetve hatolt ereinkbe és az agyunkba. Szívünk a ritmussal verte a taktust. Jobbnáljobb számok, hangok, énekesek, gitárszólók. És elképesztően modern háttérinstalláció, ami a zene szerves részeként működött. Közben a zene felszívódott, a vérünkbe keveredett, együtt lüktetve szaladt a szívfelé felfrissítvén a vért. Míg egy kevéssé sem hosszúnak tűnő hosszúszám végén egybeolvadva a zenével, mármár extázisba kerülvén párpillanatra sámánok lehettünk. Aztán újra akartuk, újra és újra. A ZENÉT. Vénásan.

A Massive Attack ráadást is adott. Rendesen. A végén pedig nem muszáj hazamenni, pöröghetsz tovább. Mi mégis taxitkeresni indultunk a bécsiéjszakába. Jó lett volna inkább maradni, kár, hogy nem szeretem a sört.

Az ember jódolgában válogat. Ez igen, ez nem, ez tetszik, ez nem. Ezt megveszem, ezt nem. Milyen furcsa is az élet, hogy fontosnak érezzük a tárgyi valóságot, míg tehetnénk másképpen is.

Ülhetnénk Tibetben egy barlangban és meditálhatnánk naphosszat, és eltelne az élet. Kérdés, hogy mit tud egy tibeti szerzetes az életről? Valószínűleg mindent. Már amit érdemes tudni. S mi az, amit nem? Nem tud a plazmatévé technológiai újdonságáról, nem tud a cellulitiszről, nem ismeri a Massive Attackot és valószínűleg Mozartot sem hallott soha életében. Nem evett Milkacsokit, nem ízlelte egy igazánjó Primitivo kesernyés ízét sem. És nem került olyan döntés elé sem: megvegye-e a hidromasszázskabint török gőzfürdővel.

Mi lenne, ha holnaptól nem lenne semmink, csak ami vagyunk, mi, legbelül? Mi lenne, ha a tárgyi valóságunk eltűnne. Nyomtalanul. Örökre. Ám a tudásunk megmarad és emlékeink sem törlődnek. Amiért is vagyunk, akik vagyunk. Teljes életet élhetnénk? Mint az a tibeti a barlangjában? Úgy gondoljuk, nekünk jobb, hogy ismerjük evilágot. De ugyanúgy ama szerezetes is vallhatja, hogy neki azért jobb, mert nemismeri evilágot. Hol van az igazság? 

Noigen. Míg töprengünk, kicsit készüljünk erre is. Előbbutóbb eljön az ideje. És még az is előfordulhat, hogy megmérettetve a meditáló tibeti teljesebb életet élt, mint mi, akik annyi mindent halmozunk magunkköré. 

Persze neadjaIsten - vagy inkább adja -, hogy a hidromasszázskabinban török gőzfürdővel olyannyira ellazuljunk, hogy felérjen egy tibeti meditációval abban a bizonyos barlangban.